Hanganyagok a Fogalom és kép II. konferenciáról. Csak most és csak nálunk!
Mester Bélát kérdeztük (Fogalom és kép 3. – Dokumentumok)
Kérdezett: Feketelaki Tibor
F.T.: A Fogalom és Kép című konferenciának ez a harmadik kiadása. Itt többen is arról beszéltek, hogy időközben egy fajta kutatócsoport alakult ki, hogyan látja ezt a munkát?
M.B: Úgy látom, hogy itt valamiféle műhelyszerűség kezd kialakulni a projektnek a vége felé. Ez azért jó, mert ha megnézzük a képfilozófiákat, akkor azt látjuk, hogy intézményesen ezek egyrészt esztétika tanszékeken, képzőművészet környéki helyeken szoktak erősek lenni, másrészt pedig ott ahol a kognitív tudományokat – vagy nevezzük alkalmazott ismeretelméletnek – művelik és ezek nem nagyon tudnak találkozni egymással. Az én előadásomban is említettem azt, hogy ezeknek az esztétikai képfilozófiáknak abszolút nem látom az alkalmazhatóságát az én szakterületemen, a politikai eszmetörténetnek vagy politikai filozófiának a területén. Úgy mennek el egymás mellett mintha nem is lettek volna. Egy történet: amikor a cambridge-i eszmetörténeti iskola a beszédaktus-elméletekre kezdett teóriát építeni, csak azért történt, mert olyan pályázatot kellett írniuk, hogy valamilyen elméleti megalapozással alá kellett támasztani. Talán félig meddig komolyan gondolták, de külső kényszer nélkül egészen jól meglettek volna a saját tanszékükön, amelynek a tevékenysége, ahogy látom semmilyen szinten nem függött össze a cambridge-i filozófia tanszék akkori tevékenységével. Az ilyen kutató csoportoknak viszont lehet pozitív hozadéka. Például Budapesten a Bibó István szellemi műhelyben (amely magyar eszmetörténettel foglalkozik) jelent meg Trencsényi Balázsnak egy nagy ívű munkája. Ez egy összehasonlító eszmetörténeti munka, amelyben nacionalizmus történeti szemszögből vizsgálja a bolgár, román, magyar, eszmetörténetet. A kiadványnak van egy nagyon alapos szakmai módszertani bevezetője, amelyben Trencsényi Balázs rácsodálkozik arra, hogy a képiség – amit erről összeírtak ismeretelméletben, esztétikában – az szinte egyáltalán nem jelenik meg a politikai eszmetörténetben, vagy hogyha igen akkor egészen primér módon, például címer vagy politikai jelképek kapcsán. Bővebben…
Interjú Ropolyi Lászlóval (Fogalom és kép 3. – Dokumentumok)
Kérdezett: Horváth Péter
Horváth Péter: Konferenciánkon Az internet mint kép címmel tartott előadást. Az előadását követő beszélgetés keretében szóba jött a vallási reformáció és a tudományos tudás jelenkori reformálásának a párhuzama, valamint a szerep, amelyet a Bibliafordítás az első, az Internet a második folyamatban betölt. Lát-e a tanár úr valamilyen párhuzamot a Könyv jelenléte és az Internet jelenléte között?
Ropolyi László:
Igen. Azt gondolom, hogy a Biblia esetében a jelenlét a transzcendencia evilági jelenlétének a legfontosabb dimenziója talán. Mert, hogy mint könyv jelen van, az érdektelen. Tehát a funkciója, hogy valahogyan a transzcendens világot az itteni világban itt tartsa. Ebből a szempontból, szerintem van hasonlóság az internet használattal. Az internet esetében is arról van szó, hogy valamilyen módon az internet szférájában lévő dolgok másként vannak jelen, benne vannak tartva az érzéki világban, tehát az érzékileg adott valóságban, evilági formában. Más technikával és más módszerrel, de végülis arról van szó, hogy az ilyen virtuális, mesterséges szféra elérhető a mi világunkból, az érzéki világunkból és hozzá tartozik valamilyen értelemben, mindenki számára. Az is lényeges talán, hogy mindenki számára. Mert az internet mindenki számára való elérhetősége ugyanolyan fontos, mint ahogyan a vallási gyakorlatban a bibliai értelmezések révén a transzcendenciát minden ember számára hozzáférhetővé teszi az egyházi gyakorlat. Talán ilyen értelemben van. Más kérdés, mondhatnám, hogy mind a két esetben egy ilyen virtuális világról van szó, egy olyan virtuális világról, a transzcendenciáról, az internet világáról, aminek a valóságossága különbözik attól a valóságosságtól, mint ami az érzéki világnak van, s a kettőnek van egy világos viszonya – ami a két esetben eltérő, persze. Bővebben…
Tudomány – a fogalmak és képek hálózatában (Fogalom és kép/3.)
[Megkésve bár, de törve nem]
Október 29-én, szombaton a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének és az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság közös szervezésében került sor a Fogalom és/vagy kép tanévnyitó konferenciára. A rendezvény romániai és külföldi kutatókat, oktatókat, doktoranduszokat gyűjtött egybe, összesen 27 előadót. Az idei plenáris ülés előadói Dr. Lehmann Miklós (ELTE) és Dr. Veress Károly (BBTE) voltak, ezt követően az érdeklődők három párhuzamos szekcióban zajló előadásokat hallgathattak, helybeli, magyarországi (Lehmann Miklós, Ropolyi László, Mester Béla, Garai Zsolt, Loboczky János) és egy amszterdami intézmény képviselőinek (Marácz László) felszólalásait. Az előadásokat könyvbemutató követte, ennek keretében kerültek bemutatásra a Fogalom és kép 2. (szerk. Egyed Péter és Gál László) tanulmánykötet, valamint Az új Husserl (szerk. Varga Péter András és Zuh Deodáth) fordításkötet.
Tanulmányi hét, workshop, egyebek
Az EMFT, a BBTE, a Pro Philosophia alapítvány közös rendezvényei. Íme az egyetemes és a részleges plakátok.
Mindenki jöjjön és ha nem jön, akkor is terjessze….
Nagyobb felbontásért pedig klikk a képre.
Én ennek alfajaként:
Elkésett bevezető
[…az Utolsó kölni ellentét című bejegyzéshez – a szerk. ]
Bevezetés a fenomenológiába
Jelentés egy egyetemi vitahelyzetről
A kelet-európai kultúra fáziskésésben van. Nemcsak azért, mert objektív és szubjektív okok miatt sok nyugati és máig hatásait éreztető reformról lekésett, hanem azért is, mert továbbra is kénytelen nyugati irányzatok recepciójából kiindulni ahhoz, hogy saját „világszemléletét” kifejthesse. Ez viszont – ellentétben a szellemként kísértő téveszmével – nem különösebben nagy, sőt orvosolhatatlan rákfenéje sokszor beszűkült világunknak. Amennyiben egyfajta minimális bizalommal viseltetünk azirányban, hogy az európai műveltségnek vannak bizonyos konstans elemei (és viseltessünk is), akkor gyorsan beláthatjuk, hogy a legjobb és leginspiratívabb kreativitásnak, az emberi szellem legértelmesebb megnyilatkozásainak mindig az volt a nyitja, hogy tudta mire és hogyan kell hivatkoznia ahhoz, hogy sem a relevanciája sem a szellemessége ne szenvedjen csorbát. És relevancián a lokális, sőt regionális helyzetre való találó reakciókat és az itt felmerült nehézségekre adandó ügyes, és ha kell ravasz válaszokat értem.
A művelt európai kultúra alapvetően recepciós kultúra volt, amely viszont tudta, hogy hogyan kell valamire hivatkoznia. Kétezer év szövegértése és szövegkommentárja nem volt és még manapság sincs hiába. Hiszen ez adta annak az alapját, hogy ne csak egyszerűen bátrak legyünk, hanem értelmesen és valamihez képest tudjunk – mondjuk ki ezt is – megfontoltan bátrak lenni, ha gondolatainkat szövegekbe, vagy legalábbis szövegszerűen működő gondolategységekbe foglaljuk. Aki – bárhonnan is jőve – ebbe a kultúrába tanulni érkezett, az azt is el akarta sajátítani, hogy hogyan tudjon értelmes keretek között rendezetten, szervezetten és összefüggően válaszolni. Tehát szövegben válaszolni. Érvelést és logikus gondolkodást tanulni azt jelentette, hogy ne csak elszigetelt gondolatok értelmes visszaadására legyünk képesek, hanem hogy ezt mintegy szövegbe foglalva tudjuk megtenni. Az érvelésnek és a rendezett gondolkodásnak úgy van értelme, hogy az saját rendezett egységében tudja, hogy milyen más rendezett egységekre kell és lehet válaszolnia. Szöveget szöveggel, szöveget szövegre. Nem új belátás ez, de a fáziskésés sokszor észrevétlenül is tévútra visz, vagy – sajnálatos módon – alapvető dolgokat feledtet el. Bővebben…
Az utolsó kölni ellentét
[Erre a félévre vége a Philosophie-Kontroversnek Kölnben. De hogy még véletlenül se maradjunk e nagyszerű esemény rezonanciái nélkül, íme egy szöveg, mely válaszként hangzott el az utolsó előadás nyomán. Egy szöveg, amely nem egyszerű válasz, hanem összefoglaló a fenomenológia nevű filozófiai irányzat néhány alapbelátásáról. A szerzőnek meg köszönet, hogy rendelkezésünkre bocsátotta… – a szerk.]
Dieter LOHMAR:
Kommentár Roberta de Monticelli: Phenomenology and the Culture of Suspicion című előadásához
(Köln, 2011. január 20.)
Szeretném megköszönni Önnek ezt az élettel teli és részletgazdag előadást, amely a fenomenológia előnyeit meglehetős érzékletességgel mutatta fel.
Mit is tehetnék még?
Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy az Ön felvetése és álláspontja ellen lépjek fel. Magamat is a fenomenológia képviselőjének tartom és az Ön által előadottak nagy részével – ha nem is minden pontjával – egyetértek. Ezért számomra mintegy csak az maradt, hogy rövidebb kiegészítéseket tegyek, a lehetséges félreértésekre mutassak rá és bizonyos megjegyzésekkel éljek az Ön episztémikus bizalmatlansággal szembeni érvének kiegyensúlyozottabbá tétele érdekében.
Miért alkalmas a fenomenológia arra, hogy elkerülje a lelkes túlzásokat? A mindennapok mint kiinduló és végpont
Az Ön érve a fenomenológia alkalmasságáról arra, hogy elkerülje a tudományok által ihletett filozófia lelkes túlzásait a következőképpen hangzik: a fenomenológia olyan filozófiai kutatási módszer, amelynek kezdete a mindennapi belátásokban rejlik, éppúgy ahogy annak végpontja és célja is egyben. A fenomenológiának fel kell mutatnia mindennapi meglátásaink jogszerűségét és meg kell vizsgálnia a szóban forgó jogszerűség esetleges határait.
Felütés: A gyanú kultúrája (GYK)
A gyanú kultúrájától indulva arra lehetünk figyelmesek, hogy óvatosan kell megválasztanunk az általunk tárgyalt szerzőket. Ugyanis igencsak sok olyan filozófiai álláspont létezik, amelyek a mindennapok belátásaival meglehetősen szkeptikusan helyezkednek szembe, illetve tagadják annak létjogosultságát.
Példa: Nietzsche, Marx, Freud
Ön Freudot, Nietzschét és Marxot hozta fel például. Ezen szerzők álláspontjainak azonban minden gyökeret vert meggyőződéssel – és itt tulajdonképpen a vallás merült fel – szembeni bizalmatlanságuk dacára némi érdem is osztályrészül jutott. Képesek voltak arra, hogy pontosabban vonják meg előszeretettel használt meggyőződéseink jogigényének határait.
A GYK haszna: kórkép és hermeneutikai segédeszköz
Freud pszichoanalízise hasznos hermeneutikáját nyújtotta a gondolkodásunk és érzéseink tartalmi viszonyai között fellépő tekervényes eltolódásoknak, át- és kifordításoknak. Több neurotikus zavart értünk már jobban ezáltal.
Marxnak a tőke halmozódásáról nyújtott kórképe is a gazdasági folyamatok jobb megértéséhez vezetett. A „társadalom rétegei közötti igazságosság” igénye illetve az „erőforrások újraelosztásának” esetleges szükségessége ma már közkincs a politikai eszmecserék résztvevői számára. Bővebben…
Álomvárosok, városállamok (padfirka)
Második felvonásához érkezett az Irodalom és Filozófia Workshop. Kissé más felállásban, megcsappant diáklétszámmal, de összegyűltek az érdeklődő felek a Bulgakovban. (Pre)szessziós időszakban ez érthető is.
A megbeszélnivalók Paul Auster korai regénye (A végső dolgok országában), Georg Simmel klasszikus szövege (A nagyváros és a szellemi élet) valamint Cs. Szabó László „a legtöményebb Kolozsvár-élményt” nyújtó szövege köré csoportosultak.
Auster regénye kitűnő alkalom volt arra, hogy a városnak a mentális projekciónkat meghatározó jellegéről beszéljünk. Bökös Borbála, a PKE tanársegédje sorolt különböző támpontokat a narratív identitás és a tér kapcsolatára vonatkozóan.
Újságírónő hősünk (Anna Bloom) ugyanis naplókban próbál térlenyomatokat megalkotni, az útvesztőt megoldani, ami természetesen egy személyes útvesztő is egyben. Auster az ilyenszerű utazások nagyszerű írója és ismerője, az írás legszemélyesebb oldalát szokta megmutatni, annak önismereti, de önfelszámoló logikáját is egyszerre.
Séta-olvasás toposzai, szerves kapcsolata is kiderült néhány hivatkozás nyomán (de Certeau, Jameson), illetve a felfüggesztett tér és a heterotópia vonatkozó értelmezési lehetőségei is felmerültek.
Ennek nyomán a pszichedelikus és egyben apokaliptikus városvíziókra terelődött a szó. Bréda Ferenc zsigerből elutasította ezt a fajta profetikus írásmódot, és az amerikanizáció veszélyét sejtette mögötte.
Kifejtve a gondolatot, Egyed Péter és Szántai János ejtett néhány szót az amerikai városkép, várostervezés, a lakhatóság más felfogásáról, mint amihez egy európai városlakó szokhatott. Bár egy pszichedelikus, metafizikai narratíva idejétmúlt is lehet akár, ezzel érvényességét nem veszti el. Ezt a várospercepciót a mozgásvilág, a szenzoros, kinetikus kapcsolatok erős leírása jellemzi, ezzel egy sajátos érzelemvilágot is megteremt Auster.
Európába visszatérve, Soós Amália ismertette a hallgatósággal Georg Simmel klasszikus szövegét. Az 1903-as tanulmány a személy ellenállásának esélyeit, az alkalmazkodás okait és következményeit vizsgálja. „Az idegélet fokozódása” az, ami elsősorban arcunk elrejtésére, egy védőpajzs kialakítására késztet bennünket. Az egymásrautaltság kényszere, valamint a benyomások rohama, az állandó változás pedig a fő kiváltó okok között szereplnek. Ugyanakkor ezek a körülmények a spekulatív szellemet, az értelmi tevékenységet is fokozzák (itt a pénzgazdálkodás, a kalkuláló szellem jelenlétét hangsúlyozza Simmel).
Egyre inkább tárgyiasítunk, a mennyiségre, a teljesítményre figyelünk az egyéni, felcserélhetetlen jelleg helyett (ezért Nietzsche a személyesség felszámolójának tartja a várost). Ahhoz, hogy ne omoljon Saramago Vakságához hasonlóan káoszba a város, egy pontosságot, monotonitást kell magának fenntartania működéséhez. Ezt nevezi Simmel „egy szilárd szubjektum-feletti idősémának”. Itt tehát nem sok helye van az irracionalitásnak – az érzelmi világ kiüresedésének viszont már inkább. Amennyiben külvilágunkat leértékeljük, önmagunkat is le fogjuk értékelni – „csak a testi közelség révén válik ugyanis láthatóvá a szellemi távolság”. Ami jó hír, az az, hogy a szellemi érték nő a nagyvárosban, szellemileg, vonzáskörében képes önmaga fizikai határán túlterjedni, míg a kisváros világa önmagába zárt. Kérdés marad, hogy az egyéni szabadság melyik formája tud megvalósulni jobban – az általános emberihez mérhető, vagy a másikkal felcserélhetetlen, magát megvalósító?
Temesvár példáján a városok függetlenségéről esett szó, a lokális identitások és Kolozsvár összefüggéséről. Nagy Réka olvasott fel Cs. Szabó László írásaiból néhány részletet, aki kamaszkorában él Kolozsváron, és ezzel kapcsolatos élményei erősen éltek benne tovább. Az interetnikus városról kitekintőként, ezzel kapcsolatos tapasztalatairól Valentin Trifescu művészettörténész doktorandusz is mondott pár szót
Lehetett vitatkozni afelől, hogy Kolozsvár mennyire befogadó, vagy esetenként agresszív, provinciális-e? Gazdagok-e a kolozsváriak? A kolozsvári elit csak kolozsváriakból áll? Hogyan küzdhető le a kulturális sokk, és érdemes-e leküzdeni?
Mindenesetre a Farkas utcától a Monostorig valaha hosszabb volt az út, mint gondolnánk.
“Bevezető” Brandenstein Béla filozófiájába (padfirka)
Szerdán (azaz 2011. január 13-án) dr. Veres Ildikó, a Miskolci Egyetem docense az alapképzésen lévő hallgatókat egy magyar filozófiatörténeti témában tartott előadással lepte meg.
Sajnos az időkeret szűkös volt, ezért vendégünk tervezett órája helyett egy rövidebb bevezető előadást tartott. Persze erre szükség is volt, hiszen a hallgatóság objektív és szubjektív okokból csak „általános műveltség” szintjén ismerte a huszadik század első felének magyar filozófiatörténetét. A hangulat megfelelően alakult (amolyan „beszélgetősen”) a kölcsönös bemutatkozásokat követően.
Az első kérdés – hogy van-e egyáltalán magyar filozófia? – Veres Ildikó szerint csak a “magyar” mentalitás önlebecsüléséből, vagy helyenkénti alulértékeléséből fakad. [Jegyezzük meg gyorsan, hogy egy történeti tradíció regisztrálása önmagában is releváns lehet, értékítélet és a filozofikus, “beszélhetünk-e egyáltalán”-kérdés feltétele előtt – a szerk.]. Mert természetesen – mint elhangzott – „van!” magyar filozófia. Érdekes, mondta, hogy „számunkra ez a kérdés feltevődik, míg más nemzeteknél nem: a szlovákok, a románok, és más kelet-európai közösségek egyértelműen tudják, hogy létezik nemzeti filozófiájuk”. Hogy van miről és van kikről beszélni a magyar filozófia vonatkozásában, egyesek szerint elegendő csak megemlíteni Hanák Tibort, aki bécsi emigrációjában háromkötetes művével az egyik legvaskosabb magyar filozófiatörténeti vizsgálódást tette le az asztalra. A három kötet címe: (1) Elfelejtett reneszánsz, (2) Az elmaradt reneszánsz, (3) A nélkülözhetetlen bírálat.
A magyar filozófiatörténetet kutatása a nyolcvanas években fellendült, ez a lendület pedig mindmáig kitartott. Miskolcon négy évente szervezik az erről szóló konferenciákat, és ez más helyeken is inspiratív erővel bírt: a pécsi Somos Róbert mellett bekapcsolódtak a pestiek is (Békés Veronika, Fehér M. István, Gángó Gábor, Mester Béla, Perecz László), sőt Kolozsváron is erős kontúrokkal rendelkező kutatások zajlanak, zajlottak (Egyed Péter, Tonk Márton, Ungvári Zrinyi Imre, Veress Károly). Megjegyzem, hogy azt sem kell elfelejtenünk: a nemrég alakult Erdélyi Magyar Filozófia Társaságnak is létezik olyan munkacsoportja, melynek neve egyben céljának megjelölése is: az Erdélyi Magyar Filozófiatörténet Forrásai… Veres Ildikó szerint a nehézségek egy része a kutatás módszeréből adódik, ugyanis komparatív hermeneutikát kell alkalmazni, ahhoz, hogy kimutathatóvá váljék, hogy nem egy magyar gondolkodó számos eredeti ötlettel gazdagította kultúránkat. Az az álláspontja, hogy szövegszerűen kimutatható kapcsolatok vannak a nyugati filozófusok és magyar filozófusok gondolatai között. Példaként felhozható Böhm Károly megértéselmélete, amely sokban hasonlít a gadameri hermeneutika egyes elemeire, amint ezt anno Fehér M. István is elismerte. Vagy ahogyan a Brandenstein Béla értekezéseit olvassuk a tudományról és technikáról, alighanem közel kerülünk a heideggeri és gadameri koncepciókhoz. Vagy meg lehet említeni Brandenstein nyelvjáték-koncepcióját, amelyek közelíthetőek a wittgensteini fejtegetésekhez. Érdemes lehetne megvizsgálni és összevetni Pauler Ákos logikáját a korai vagy a kései Edmund Husserlével. [Erre már történt egy manapság úgy tűnik kevéssé ismert kísérlet: Madarászné Zsigmond Anna: A tiszta logika alapkérdései. Pauler Ákos logikája. Akadémiai, Bp., 1965. Az érdeklődő emberpalánta itt akár meg is rendelheti… – a szerk.]
Báró Brandenstein Béla (vagy ahogy német nyelvterületen ismerik: Béla Freiherr von Brandenstein 1902-1989) Pauler Ákos (1876-1933) tanítványa volt. Pauler Ákos pedig Böhm Károlytól (1846-1911) vette át a kolozsvári katedrát. Nem kell sokat ecsetelni, hogy emigrációja előtt mekkora szerepet játszott a magyar humántudományos közéletben. Hiszen tudjuk, hogy a Magyar Filozófai Társaság elnöke volt, itt pedig egyben az Athenaeum hasábjain rendszeresen megjelenő nevezetes vitaülések levezetőjeként fungált, ugyanakkor a Szent István Akadémia elnöke is, számos tudományos lapban, filozófiai folyóiratban publikált.
Veres Ildikó Brandenstein hagyatékában olyan újdonságokra derített fényt, amelyek rámutatnak a szerző szűkebb nemzeti és nemzetközi népszerűségére. A bőséges levelezésén túlmenően Brandenstein birtokában volt Hamvas Béla három opusza (a Karnevál, a Scientia Sacra, és a Patmosz). Erről még Dúl Antal és Kerényi Katalin (vagyis a Hamvas-hagyaték örökösei) sem tudtak, mármint arról, hogy ennyire szoros kapcsolatban állt volna a két neves gondolkodó.
Brandenstein Béla abból a szempontból is közel állt Böhm Károlyhoz és Pauler Ákoshoz, hogy teista metafizikát művelt, vagyis mindhármuk rendszere az Abszolútumban (azaz Istenben) csúcsósodott ki. Itt még szükséges megemlíteni, hogy Brandenstein a neotomista hagyományhoz tartozott (lásd például a 3×3-as tagolódásokat), e mellett nagy hatással volt rá Fichte, és – amit még nem vett eléggé tudomásul a magyar filozófiakutatás – munkáinak jellegzetessége, hogy azt átszövik az ind filozófia elemei: gyakran hivatkozik az Upanisádokra. Egy másik közös pontnak tekinthető a magyar triász (Böhm, Pauler, Brandenstein) gondolkodásában, hogy rendszerüket akár egyetlen kulcsfogalom felől is meg lehet megközelíteni. Ez a kulcsszó pedig a „hiány”. Ez tetten érhető Böhm Károly ismeretelméleti, és ontológiai-metafizikai kiindulópontjában, de Tavaszi Sándor is úgy határozza meg az igazságot, mint, „az ami hiány nélküli”. Brandenstein is így beszél az abszolútummal kapcsolatban „létteljességről”, „hiánynélküliségről”, és ilyenek a rendszerében az „őshatározmányok”: a Tartalom, a Forma, és az Alakulat egységei.
Értékfelfogásuk is hasonlítható, ugyanis Böhm és Brandenstein számára a három platóni érték (a szép, a jó, az igaz) a „szentségesben” érhető el, azaz az Abszolutúmban, ami a legfensőbb érték.
Ennyiből is látszik, hogy Veres miért nevezi Brandensteint „trinitáriusi létalkatnak”. Álláspontja szerint ez okolható azért, amiért néhány műve olvashatatlan, például a Bölcseleti alapvetések, amit a főművének is tekintenek, és nem kevesebb mint 6 kötetből álló (először németül jelent meg 1926-ban, magyarul csak bő tíz évvel később 1935-36-ban). Ez a háromszor-hármas szerkezeti tagolódás elsősorban Hegelt idézi, de amennyiben „elég gyakran megerőszakolja a magyar nyelvet” (nem a cikkíró kifejezése), olvashatatlanná teszi a laikus- és kihívássá a szak-kutató számára. De ugyanakkor ennek köszönhető a már említett Wittgensteinre emlékeztető „nyelvjátékosság” is!
Brandenstein Béla rendszere a következőképpen artikulálódik (lásd ábra), illetve belső dinamikája a következő: Ontológia („Fennállástan”) (I.), ami magában foglalja a tartalmat, a formát, és az alakulatot, ami a Metafizikán („Valóságtan”) (II.) nyugszik, mely egybefogja a cselekvést, a tudomány, a művészetet, és mindennek az alapja az Etika (avagy az erkölcs, vagy „életfilozófia”) (III.). Íly módon az Abszolútum egy új hármasság csúcsa, amelynek elemai az „Erkölcs”, a „Valóságtan”, és a „Fennállástan”.
Brandenstein Béla rendszerének váza
Megjegyzendő mindemellett, hogy „Brandenstein gondolatvilága nem annyira 20. mint inkább a 19. század testére szabott” (Fehér M. István). Igen jelentős tanulmányokat publikált Nietzschéről, illetve Kierkegaadról. Veres Ildikó szerzőnk egyik legeredetibb gondolatát abban látja, hogy kidolgozta a „teljes tudat” fogalmát. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a Mindenséget szokásához híven három tagológásban tárja fel, ami az (A) „ősvilágot”, (B) „a szellemi lényeg világát”, és (C) „az anyagi világot” jelenti. A „teljes tudat” a „szellemi lényeg világban” kell keresnünk, amely nem-tudatos része a szellemnek, éppen ezért lehet a „hit lényege”, amely által kapcsolatot tartunk az abszolutúmmal (akár olyan vonatkozásokban is, mint a telepátia). Ez az ontoteológiai felosztás nem annyira keresztény gyökerű, hiszen közelebb áll az ind filozófiával, szövegszerint az Upanisádokkal áll kapcsolatban (ehhez lásd Bradenstein két tanulmányát a Teljes Tudatról, melyek megjelentek az Athenaeum ’30-as, és ’31-es számaiban).
A bevezető után Veres megígérte, hogy amennyiben igény van rá, ismét Kolozsvárra látogat, és akár mélyebbre ható előadásokat is tart Brandenstein Béláról.
És hadd következzen befejezésképpen az előadástartó docensasszony tanácsa. Szerinte a diákok jelentősebb disszertációkat, dolgozatokat írhatnak magyar filozófiatörténeti témákból, hiszen ezek a dolgozatok „forrásértéküek lehetnek”, szemben a 20. század német és francia nagy gondolkodókról íródott szövegekkel. „Hiszen egy diák mi újat és jelentőset tud mondani egy Heideggerről, egy Derridáról és a többi lerágott csontról?”
[Jegyezzük meg azt is, újat mondani mindig csak úgy lehet, hogy több mint kimerítően ismerjük az általunk tárgyalt és megírt témát. Magyar gondolkodók esetében pedig a magyarul tanuló diák helyzeti előnyben van. Kétségtelen, hogy külföldi illetve főleg a nagy világnyelveken alkotó szerzők esetében a recepciós mezőnyben is sokkal nehezebb rendet vágni: mind a személyi nyilvántartó, mind a publikációkat rendező kartoncédulák és bitek nehezebben férnek a fiókban vagy a külső merevlemezen – a szerk.]
(Végezetül pedig a fentiekhez pedig lásd: Brandenstein Béla Emlékkönyv, szerk. Veres Ildikó. Miskolc, 2002., illetve ide kattintva.)
Se tv-szpot – se körlevél. Harmadik Edith Stein Workshop
2010. december 10. Péntek. Életemben nem voltam még ilyen furcsa wokshoppon. Nem a téma, persze hogy nem az volt különös, még csak nem is az, ahogyan lezajlott, mert workshopnak workshop volt, a téma pedig nem érdektelen annak, aki általában fenomenológiával foglalkozik, vagy ehhez kapcsolódó szerzőkkel (tudják, a fenomenológiai mozgalommal: Edith Stein szellemi arculata, vagy Edith Stein élete és műve. Az 1998-ban Keresztes Terézia Benedikta néven szentté avatott, élete utolsó harmadában a Kármelita rendben tevékenykedő apáca, Husserl göttingeni tanítványa és egyben első freiburgi asszisztense jelentős életművel rendelkező filozófiai szempontból is kiemelkedő önálló szerző a huszadik századi szellemtörténetben.
De akkor a furcsaságról. Mint ahogy egy magyar Edith Stein-kutató megosztotta velem, szimpózium lesz a Stein-Archívumban. A nevezetes archívum egy a modern belsőépítészet szabályai szerint berendezett, tetszetős helyiség, amelyet a kölni kármelita templom és rendház egyik kisebb belső udvarából választottak le és tettek alkalmassá a rendszeres tudományos összejövetelekre. Magáról a helyről régóta tudok, mert egyrészt a fenomenológiai mozgalommal foglalkozom jónéhány éve, másrészt Köln kevés reprezentatív igazi barokk épületeggyütteseként és a katolikus egyház egyik fontos huszadik századi szentjének beöltözési helyszíneként a kolostor folyamatosan frissített információcsoport birtokosa a Köln-útikönyvekben.
A helyszín rangja és (bocsánat a kakofóniáért) színvonala azonban számomra mindörökké szemben áll majd az esemény puszta narratív identitásának tényével. Sem plakát, sem körlevél nem hirdette, tulajdonképpen kidolgozott arculata és tematikája sem volt (talán azon túl, hogy workshopként tudni lehetett: több tér jut a megbeszéléseknek, mint az előadói nagyszerűségnek), interneten meg egyáltalán lehetetlen róla bármint megtudni. Ennek ellenére jelen volt egy becsületes létszámú közösség a kölni Husserl-Archívum részéről, két (ao. és o.) professzor az egyetemről, a kölni középkorász-filozófiai Thomas-Institut több tagja (mint ott kiderült egyben társszervezőként is), illetve hat előadó: Kanadából (de ebben a félévben göttingeni vendégként), Budapestről, Bécsből, Spanyolországból, egy ofm Bariból és egy főállású kutató (e Magyarországon manapság kirúgások, petíciók és ingerült levélváltások által fémjelzett pozíció birtokosa) a leuveni Husserl-(“anya”)-Archívumból. Zártkörűségről nem volt és nem is lehetett szó.
Mit mondjunk emellett a szakmai színvonalról?
Francesco Alfieri ferences barát nem értette Andreas Speer közbevetését arról, hogy a materia prima a személyek esetén még nem azonos az individuáció-elvvel, majd azt mondta, Scotus olvasásának nagy hagyományára a fenomenológusok körében jó bizonyíték, hogy Scheler, Reinach és Stein hivatkoznak ugyanarra a művére. Hasonló érv szerint Carnap, Merleau-Ponty és Babits Mihály egyaránt fenomenológusok, hiszen mindhárman hivatkoznak a Lét és időre.
Miriam Ramos összehasonlította Ricoeur Önmagam mint másikját és Stein doktori értekezését (Zum Problem der Einfühlung – 1916 – Husserlnél) azon az alapon, hogy az önmagaság és az ipszeitás terminusokat megfeleltette a Selbstheit és a Selbigkeit fogalompárosnak, amelyeket állítólag Stein néhol használt idézett művében. Az ilyen összehasonlításoktól szokták eltanácsolni elsőéves hallgatóként az embert Németországban: nem biztos, hogy Immanuel Kant és Leonhard Euler összevetése túl termékeny, habár mindkettő írt a szillogisztikus alakzatokról. A képzelt dialógusok nagy szerzők között általában ötven év felett mindenkinek jobban állnak errefelé.
Thomas Vongehr összeszedte Stein Husserl-családhoz fűzödő minden lehetséges dokumentumát, majd azokat elemezte, amelyek Malvine Husserl (a filozófus felesége) és Stein viszonya valamint a zsidó ember keresztén hitre térésének toposzán keresztül kérdéseket vethetnek fel. Ilyen kérdés az is, hogy milyen döntések állnak a kereszténységre téréskor egy istenfélő zsidó kisközösségből származó morvaországi eredetű család felekezetválasztása között. Habár Malvine követte férjét a lutheránus egyházba Stein iránti viszonylagos szimpátiáját sokban befolyásolta annak katolicizmusa. Hogy Husserl miért választotta pont az evangélikusokat ma sem tisztázott ügy. A délnémet nemzeteszme és az osztrák állam iránti unszimpátia? Szakmai opportunizmus? Tanulmányi idejének nagyrészt protestáns környéken (Berlin, Lipcse) töltése és egy erdélyi szász barátsága? Ez a kérdéstrojka már csak az előadás nyomán fogalmazható meg.
Daniela Köder szép elbeszélést épített fel arról hogy az engesztelő áldozat problémája hogyan jelenik meg Stein életművében, korai és kései élettörténetében, valamint katolikus rendválasztásának és ezáltal saját Kármel-értelmezésének tükrében. Ugyanakkor a szöveg elbeszélés marad abban az értelemben, hogy minden judeo-keresztény és a vallásosságán elgondolkodó szellemtudományos szerző életéből kihagyhatatlan ez a probléma.
Jani Anna jól alátámasztott párhuzamot vont Husserl és Stein tízes évekbeli munkáinak bizonyos tartalmi elemei között, illetve arra a belátásra jutott, hogy alapvetően kérdéses bizonyos lényegi Husserl-különbségtételek, mint fenomenológiai alapgondolatok Steinra tett hatása. Illetve kitért arra, hogy mennyire felemás Stein megítélése egyszerre Husserl-szövegek ismertté tevőjeként és azok leegyszerűsítőjeként.
Jason Bell Josiah Royceról tartott előadást. A szöveg ötödik mondata ez volt: “Stein didn’t know although, that Royce had an astonishingly new view on his phenomenology.” Ez volt Stein utolsó érdembeli említése az estén. Nos, ez egyrészt nagyon hasonlít a “Nagy Lajos kiváló uralkodó volt, de még ennél is kiválóbb volt Mátyás Király…” kezdetű fogalmazáshoz, de persze önmagában a Royceról állítások még lehetettek volna elképesztően újszerűek. Hogy Royce logika-elődásai nagyban különbözben a Goetheről szóló gondolatkísérleteinek menetétől, amely utóbbi egy a fenomének vizsgálatának szükségességét állító filozófiai idealizmus álláspontját rejti magában. Nos Lambert és a prekritikai Kant is beszélt a fenomének vizsgálatának szükségességéről, és alapozó szerepéről, mégsem nevezi őket senki fenomenológusoknak. Azért a terminusok persze hasonlítanak.
Szóval, hogy is válaszoljak a fenti vázlatos kérdésre. Ez hívják jó felemásnak.
A konferencia kávéit a Krups-Nespresso gépe és Yemen ültetvényeinek pasztillába zárt illata, az édességeket pedig nagyrészt az “egy rész mandula és két rész cukor” keveréke határozta meg.
Új filozófiai értesítő 