Tovább a tartalomra

“Bevezető” Brandenstein Béla filozófiájába (padfirka)

január 16, 2011

Szerdán (azaz 2011. január 13-án) dr. Veres Ildikó, a Miskolci Egyetem docense az alapképzésen lévő hallgatókat egy magyar filozófiatörténeti témában tartott előadással lepte meg.

Sajnos az időkeret szűkös volt, ezért vendégünk tervezett órája helyett egy rövidebb bevezető előadást tartott. Persze erre szükség is volt, hiszen a hallgatóság objektív és szubjektív okokból csak „általános műveltség” szintjén ismerte a huszadik század első felének magyar filozófiatörténetét. A hangulat megfelelően alakult (amolyan „beszélgetősen”) a kölcsönös bemutatkozásokat követően.

Az első kérdés – hogy van-e egyáltalán magyar filozófia? – Veres Ildikó szerint csak a “magyar” mentalitás önlebecsüléséből, vagy helyenkénti alulértékeléséből fakad. [Jegyezzük meg gyorsan, hogy egy történeti tradíció regisztrálása önmagában is releváns lehet, értékítélet és a filozofikus, “beszélhetünk-e egyáltalán”-kérdés feltétele előtt – a szerk.].  Mert természetesen – mint elhangzott – „van!” magyar filozófia. Érdekes, mondta, hogy „számunkra ez a kérdés feltevődik, míg más nemzeteknél nem: a szlovákok, a románok, és más kelet-európai közösségek egyértelműen tudják, hogy létezik nemzeti filozófiájuk”. Hogy van miről és van kikről beszélni a magyar filozófia vonatkozásában, egyesek szerint elegendő csak megemlíteni Hanák Tibort, aki bécsi emigrációjában háromkötetes művével az egyik legvaskosabb magyar filozófiatörténeti vizsgálódást tette le az asztalra. A három kötet címe: (1) Elfelejtett reneszánsz, (2) Az elmaradt reneszánsz, (3) A nélkülözhetetlen bírálat.

A magyar filozófiatörténetet kutatása a nyolcvanas években fellendült, ez a lendület pedig mindmáig kitartott. Miskolcon négy évente szervezik az erről szóló konferenciákat, és ez más helyeken is inspiratív erővel bírt: a pécsi Somos Róbert mellett bekapcsolódtak a pestiek is (Békés Veronika, Fehér M. István, Gángó Gábor, Mester Béla, Perecz László), sőt Kolozsváron is erős kontúrokkal rendelkező kutatások zajlanak, zajlottak (Egyed Péter,  Tonk Márton, Ungvári Zrinyi Imre, Veress Károly). Megjegyzem, hogy azt sem kell elfelejtenünk: a nemrég alakult Erdélyi Magyar Filozófia Társaságnak is létezik olyan munkacsoportja, melynek neve egyben céljának megjelölése is: az Erdélyi Magyar Filozófiatörténet Forrásai… Veres Ildikó szerint a nehézségek egy része a kutatás módszeréből adódik, ugyanis komparatív hermeneutikát kell alkalmazni, ahhoz, hogy kimutathatóvá váljék, hogy nem egy magyar gondolkodó számos eredeti ötlettel gazdagította kultúránkat. Az az álláspontja, hogy szövegszerűen kimutatható kapcsolatok vannak a nyugati filozófusok és magyar filozófusok gondolatai között. Példaként felhozható Böhm Károly megértéselmélete, amely sokban hasonlít a gadameri hermeneutika egyes elemeire, amint ezt anno Fehér M. István is elismerte. Vagy ahogyan a Brandenstein Béla értekezéseit olvassuk a tudományról és technikáról, alighanem közel kerülünk a heideggeri és gadameri koncepciókhoz. Vagy meg lehet említeni Brandenstein nyelvjáték-koncepcióját, amelyek közelíthetőek a wittgensteini fejtegetésekhez. Érdemes lehetne megvizsgálni és összevetni Pauler Ákos logikáját a korai vagy a kései Edmund Husserlével. [Erre már történt egy manapság úgy tűnik kevéssé ismert kísérlet: Madarászné Zsigmond Anna: A tiszta logika alapkérdései. Pauler Ákos logikája. Akadémiai, Bp., 1965. Az érdeklődő emberpalánta itt akár meg is rendelheti… –  a szerk.]

Báró Brandenstein Béla (vagy ahogy német nyelvterületen ismerik: Béla Freiherr von Brandenstein 1902-1989) Pauler Ákos (1876-1933) tanítványa volt. Pauler Ákos pedig Böhm Károlytól (1846-1911) vette át a kolozsvári katedrát. Nem kell sokat ecsetelni, hogy emigrációja előtt mekkora szerepet játszott a magyar humántudományos közéletben. Hiszen tudjuk, hogy a Magyar Filozófai Társaság elnöke volt, itt pedig egyben az Athenaeum hasábjain rendszeresen megjelenő nevezetes vitaülések levezetőjeként fungált, ugyanakkor a Szent István Akadémia elnöke is, számos tudományos lapban, filozófiai folyóiratban publikált.

Veres Ildikó Brandenstein hagyatékában olyan újdonságokra derített fényt, amelyek rámutatnak a szerző szűkebb nemzeti és nemzetközi népszerűségére. A bőséges levelezésén túlmenően Brandenstein birtokában volt Hamvas Béla három opusza (a Karnevál, a Scientia Sacra, és a Patmosz). Erről még Dúl Antal és Kerényi Katalin (vagyis a Hamvas-hagyaték örökösei) sem tudtak, mármint arról, hogy ennyire szoros kapcsolatban állt volna a két neves gondolkodó.

Brandenstein Béla abból a szempontból is közel állt Böhm Károlyhoz és Pauler Ákoshoz, hogy teista metafizikát művelt, vagyis mindhármuk rendszere az Abszolútumban (azaz Istenben) csúcsósodott ki. Itt még szükséges megemlíteni, hogy Brandenstein a neotomista hagyományhoz tartozott (lásd például a 3×3-as tagolódásokat), e mellett nagy hatással volt rá Fichte, és  –  amit még nem vett eléggé tudomásul a magyar filozófiakutatás –  munkáinak jellegzetessége, hogy azt átszövik az ind filozófia elemei: gyakran hivatkozik az Upanisádokra. Egy másik közös pontnak tekinthető a magyar triász (Böhm, Pauler, Brandenstein) gondolkodásában, hogy rendszerüket akár egyetlen kulcsfogalom felől is meg lehet megközelíteni.  Ez a kulcsszó pedig a „hiány”. Ez tetten érhető Böhm Károly ismeretelméleti, és ontológiai-metafizikai kiindulópontjában, de Tavaszi Sándor is úgy határozza meg az igazságot, mint, „az ami hiány nélküli”. Brandenstein is így beszél az abszolútummal kapcsolatban „létteljességről”, „hiánynélküliségről”, és ilyenek a rendszerében az „őshatározmányok”: a Tartalom, a Forma, és az Alakulat egységei.

Értékfelfogásuk is hasonlítható, ugyanis Böhm és Brandenstein számára a három platóni érték (a szép, a jó, az igaz) a „szentségesben” érhető el, azaz az Abszolutúmban, ami a legfensőbb érték.

Ennyiből is látszik, hogy Veres miért nevezi Brandensteint „trinitáriusi létalkatnak”. Álláspontja szerint ez okolható azért, amiért néhány műve olvashatatlan, például a Bölcseleti alapvetések, amit a főművének is tekintenek, és nem kevesebb mint 6 kötetből álló (először németül jelent meg 1926-ban, magyarul csak bő tíz évvel később 1935-36-ban). Ez a háromszor-hármas szerkezeti tagolódás elsősorban Hegelt idézi, de amennyiben „elég gyakran megerőszakolja a magyar nyelvet” (nem a cikkíró kifejezése), olvashatatlanná teszi a laikus- és kihívássá a szak-kutató számára. De ugyanakkor ennek köszönhető a már említett Wittgensteinre emlékeztető „nyelvjátékosság” is!

Brandenstein Béla rendszere a következőképpen artikulálódik (lásd ábra), illetve belső dinamikája a következő: Ontológia („Fennállástan”) (I.), ami magában foglalja a tartalmat, a formát, és az alakulatot, ami a Metafizikán („Valóságtan”) (II.) nyugszik, mely egybefogja a cselekvést, a tudomány, a művészetet, és mindennek az alapja az Etika (avagy az erkölcs, vagy „életfilozófia”) (III.). Íly módon az Abszolútum egy új hármasság csúcsa, amelynek elemai az „Erkölcs”, a „Valóságtan”, és a „Fennállástan”.

Brandenstein Béla rendszerének váza

Megjegyzendő mindemellett, hogy „Brandenstein gondolatvilága nem annyira 20. mint inkább a 19. század testére szabott” (Fehér M. István). Igen jelentős tanulmányokat publikált Nietzschéről, illetve Kierkegaadról. Veres Ildikó szerzőnk egyik legeredetibb gondolatát abban látja, hogy kidolgozta a „teljes tudat” fogalmát. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a Mindenséget szokásához híven három tagológásban tárja fel, ami az (A) „ősvilágot”, (B) „a szellemi lényeg világát”, és (C) „az anyagi világot” jelenti. A „teljes tudat” a „szellemi lényeg világban” kell keresnünk, amely nem-tudatos része a szellemnek, éppen ezért lehet a „hit lényege”, amely által kapcsolatot tartunk az abszolutúmmal (akár olyan vonatkozásokban is, mint  a telepátia). Ez az ontoteológiai felosztás nem annyira keresztény gyökerű, hiszen közelebb áll az ind filozófiával, szövegszerint az Upanisádokkal áll kapcsolatban (ehhez lásd Bradenstein két tanulmányát a Teljes Tudatról, melyek megjelentek az Athenaeum ’30-as, és ’31-es számaiban).

A bevezető után Veres megígérte, hogy amennyiben igény van rá, ismét Kolozsvárra látogat, és akár mélyebbre ható előadásokat is tart Brandenstein Béláról.

És hadd következzen befejezésképpen az előadástartó docensasszony tanácsa. Szerinte a diákok jelentősebb disszertációkat, dolgozatokat írhatnak magyar filozófiatörténeti témákból, hiszen ezek a dolgozatok „forrásértéküek lehetnek”, szemben a 20. század német és francia nagy gondolkodókról íródott szövegekkel. „Hiszen egy diák mi újat és jelentőset tud mondani egy Heideggerről, egy Derridáról és a többi lerágott csontról?”

[Jegyezzük meg azt is, újat mondani mindig csak úgy lehet, hogy több mint kimerítően ismerjük az általunk tárgyalt és megírt témát. Magyar gondolkodók esetében pedig a magyarul tanuló diák helyzeti előnyben van. Kétségtelen, hogy külföldi illetve főleg a nagy világnyelveken alkotó szerzők esetében a recepciós mezőnyben is sokkal nehezebb rendet vágni: mind a személyi nyilvántartó, mind a publikációkat rendező kartoncédulák és bitek nehezebben férnek a fiókban vagy a külső merevlemezen – a szerk.]

(Végezetül pedig a fentiekhez pedig lásd: Brandenstein Béla Emlékkönyv, szerk. Veres Ildikó. Miskolc, 2002., illetve ide kattintva.)

Reklámok
14 hozzászólás leave one →
  1. január 16, 2011 3:27 du.

    filozofikus
    szővegszerűen
    Dúr Antal
    Wittgensteinre
    Íly módon
    19. szád testére szabott
    tagológásban
    szővegszerint
    mind a személyi nyilvántartó, mint

  2. orsi permalink
    január 16, 2011 4:08 du.

    ühüm, én is javasolnám a gyors szövegcserét a javítás végett. hiszen tartalmilag szuper, megfelelő stb.

    • január 16, 2011 7:34 du.

      Szövegcserét a javítás végett? Most csere vagy javítás?

      • orsi permalink
        január 16, 2011 9:02 du.

        kijavított szövegre való csere. amiért köszönet!

  3. Szilárd 3 permalink
    január 16, 2011 4:34 du.

    Padfirka. 😛

  4. január 17, 2011 10:27 de.

    szerintem törljük le, amit kommentáltam 😛

  5. Veres Ildikó permalink
    február 15, 2011 11:12 de.

    Még nem olvastam el eléggé alaposan a szerkesztői írást, de talán félreértehető volt, amit mondtam: Böhmre s nem Brandensteinre hatott az Upanisadok, valamint Fichte.

  6. december 24, 2011 12:06 de.

    Nem Kerényi Katalin, hanem Kemény Katalin (Hamvas-hagyaték örököse).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: