Skip to content

Hanganyagok a Fogalom és kép II. konferenciáról. Csak most és csak nálunk!

Álomvárosok, városállamok (padfirka)

január 16, 2011

Második felvonásához érkezett az Irodalom és Filozófia Workshop. Kissé más felállásban, megcsappant diáklétszámmal, de összegyűltek az érdeklődő felek a Bulgakovban. (Pre)szessziós időszakban ez érthető is.

A megbeszélnivalók Paul Auster korai regénye (A végső dolgok országában), Georg Simmel klasszikus szövege (A nagyváros és a szellemi élet) valamint Cs. Szabó László „a legtöményebb Kolozsvár-élményt” nyújtó szövege köré csoportosultak.

Auster regénye kitűnő alkalom volt arra, hogy a városnak a mentális projekciónkat meghatározó jellegéről beszéljünk. Bökös Borbála, a PKE tanársegédje sorolt különböző támpontokat a narratív identitás és a tér kapcsolatára vonatkozóan.

Újságírónő hősünk (Anna Bloom) ugyanis naplókban próbál térlenyomatokat megalkotni, az útvesztőt megoldani, ami természetesen egy személyes útvesztő is egyben. Auster az ilyenszerű utazások nagyszerű írója és ismerője, az írás legszemélyesebb oldalát szokta megmutatni, annak önismereti, de önfelszámoló logikáját is egyszerre.

Séta-olvasás toposzai, szerves kapcsolata is kiderült néhány hivatkozás nyomán (de Certeau, Jameson), illetve a felfüggesztett tér és a heterotópia vonatkozó értelmezési lehetőségei is felmerültek.

Ennek nyomán a pszichedelikus és egyben apokaliptikus városvíziókra terelődött a szó. Bréda Ferenc zsigerből elutasította ezt a fajta profetikus írásmódot, és az amerikanizáció veszélyét sejtette mögötte.

Kifejtve a gondolatot, Egyed Péter és Szántai János ejtett néhány szót az amerikai városkép, várostervezés, a lakhatóság más felfogásáról, mint amihez egy európai városlakó szokhatott. Bár egy pszichedelikus, metafizikai narratíva idejétmúlt is lehet akár, ezzel érvényességét nem veszti el. Ezt a várospercepciót a mozgásvilág, a szenzoros, kinetikus kapcsolatok erős leírása jellemzi, ezzel egy sajátos érzelemvilágot is megteremt Auster.

Európába visszatérve, Soós Amália ismertette a hallgatósággal Georg Simmel klasszikus szövegét. Az 1903-as tanulmány a személy ellenállásának esélyeit, az alkalmazkodás okait és következményeit vizsgálja. „Az idegélet fokozódása” az, ami elsősorban arcunk elrejtésére, egy védőpajzs kialakítására késztet bennünket.  Az egymásrautaltság kényszere, valamint a benyomások rohama, az állandó változás pedig a fő kiváltó okok között szereplnek. Ugyanakkor ezek a körülmények a spekulatív szellemet, az értelmi tevékenységet is fokozzák (itt a pénzgazdálkodás, a kalkuláló szellem jelenlétét hangsúlyozza Simmel).

Egyre inkább tárgyiasítunk, a mennyiségre, a teljesítményre figyelünk az egyéni, felcserélhetetlen jelleg helyett (ezért Nietzsche a személyesség felszámolójának tartja a várost). Ahhoz, hogy ne omoljon Saramago Vakságához hasonlóan káoszba a város, egy pontosságot, monotonitást kell magának fenntartania működéséhez. Ezt nevezi Simmel „egy szilárd szubjektum-feletti idősémának”. Itt tehát nem sok helye van az irracionalitásnak – az érzelmi világ kiüresedésének viszont már inkább. Amennyiben külvilágunkat leértékeljük, önmagunkat is le fogjuk értékelni – „csak a testi közelség révén válik ugyanis láthatóvá a szellemi távolság”. Ami jó hír, az az, hogy a szellemi érték nő a nagyvárosban, szellemileg, vonzáskörében képes önmaga fizikai határán túlterjedni, míg a kisváros világa önmagába zárt. Kérdés marad, hogy az egyéni szabadság melyik formája tud megvalósulni jobban – az általános emberihez mérhető, vagy a másikkal felcserélhetetlen, magát megvalósító?

Temesvár példáján a városok függetlenségéről esett szó, a lokális identitások és Kolozsvár összefüggéséről. Nagy Réka olvasott fel Cs. Szabó László írásaiból néhány részletet, aki kamaszkorában él Kolozsváron, és ezzel kapcsolatos élményei erősen éltek benne tovább. Az interetnikus városról kitekintőként, ezzel kapcsolatos tapasztalatairól Valentin Trifescu művészettörténész doktorandusz is mondott pár szót

Lehetett vitatkozni afelől, hogy Kolozsvár mennyire befogadó, vagy esetenként agresszív, provinciális-e? Gazdagok-e a kolozsváriak? A kolozsvári elit csak kolozsváriakból áll? Hogyan küzdhető le a kulturális sokk, és érdemes-e leküzdeni?

Mindenesetre a Farkas utcától a Monostorig valaha hosszabb volt az út, mint gondolnánk.

Reklámok

“Bevezető” Brandenstein Béla filozófiájába (padfirka)

január 16, 2011

Szerdán (azaz 2011. január 13-án) dr. Veres Ildikó, a Miskolci Egyetem docense az alapképzésen lévő hallgatókat egy magyar filozófiatörténeti témában tartott előadással lepte meg.

Sajnos az időkeret szűkös volt, ezért vendégünk tervezett órája helyett egy rövidebb bevezető előadást tartott. Persze erre szükség is volt, hiszen a hallgatóság objektív és szubjektív okokból csak „általános műveltség” szintjén ismerte a huszadik század első felének magyar filozófiatörténetét. A hangulat megfelelően alakult (amolyan „beszélgetősen”) a kölcsönös bemutatkozásokat követően.

Az első kérdés – hogy van-e egyáltalán magyar filozófia? – Veres Ildikó szerint csak a “magyar” mentalitás önlebecsüléséből, vagy helyenkénti alulértékeléséből fakad. [Jegyezzük meg gyorsan, hogy egy történeti tradíció regisztrálása önmagában is releváns lehet, értékítélet és a filozofikus, “beszélhetünk-e egyáltalán”-kérdés feltétele előtt – a szerk.].  Mert természetesen – mint elhangzott – „van!” magyar filozófia. Érdekes, mondta, hogy „számunkra ez a kérdés feltevődik, míg más nemzeteknél nem: a szlovákok, a románok, és más kelet-európai közösségek egyértelműen tudják, hogy létezik nemzeti filozófiájuk”. Hogy van miről és van kikről beszélni a magyar filozófia vonatkozásában, egyesek szerint elegendő csak megemlíteni Hanák Tibort, aki bécsi emigrációjában háromkötetes művével az egyik legvaskosabb magyar filozófiatörténeti vizsgálódást tette le az asztalra. A három kötet címe: (1) Elfelejtett reneszánsz, (2) Az elmaradt reneszánsz, (3) A nélkülözhetetlen bírálat.

A magyar filozófiatörténetet kutatása a nyolcvanas években fellendült, ez a lendület pedig mindmáig kitartott. Miskolcon négy évente szervezik az erről szóló konferenciákat, és ez más helyeken is inspiratív erővel bírt: a pécsi Somos Róbert mellett bekapcsolódtak a pestiek is (Békés Veronika, Fehér M. István, Gángó Gábor, Mester Béla, Perecz László), sőt Kolozsváron is erős kontúrokkal rendelkező kutatások zajlanak, zajlottak (Egyed Péter,  Tonk Márton, Ungvári Zrinyi Imre, Veress Károly). Megjegyzem, hogy azt sem kell elfelejtenünk: a nemrég alakult Erdélyi Magyar Filozófia Társaságnak is létezik olyan munkacsoportja, melynek neve egyben céljának megjelölése is: az Erdélyi Magyar Filozófiatörténet Forrásai… Veres Ildikó szerint a nehézségek egy része a kutatás módszeréből adódik, ugyanis komparatív hermeneutikát kell alkalmazni, ahhoz, hogy kimutathatóvá váljék, hogy nem egy magyar gondolkodó számos eredeti ötlettel gazdagította kultúránkat. Az az álláspontja, hogy szövegszerűen kimutatható kapcsolatok vannak a nyugati filozófusok és magyar filozófusok gondolatai között. Példaként felhozható Böhm Károly megértéselmélete, amely sokban hasonlít a gadameri hermeneutika egyes elemeire, amint ezt anno Fehér M. István is elismerte. Vagy ahogyan a Brandenstein Béla értekezéseit olvassuk a tudományról és technikáról, alighanem közel kerülünk a heideggeri és gadameri koncepciókhoz. Vagy meg lehet említeni Brandenstein nyelvjáték-koncepcióját, amelyek közelíthetőek a wittgensteini fejtegetésekhez. Érdemes lehetne megvizsgálni és összevetni Pauler Ákos logikáját a korai vagy a kései Edmund Husserlével. [Erre már történt egy manapság úgy tűnik kevéssé ismert kísérlet: Madarászné Zsigmond Anna: A tiszta logika alapkérdései. Pauler Ákos logikája. Akadémiai, Bp., 1965. Az érdeklődő emberpalánta itt akár meg is rendelheti… –  a szerk.]

Báró Brandenstein Béla (vagy ahogy német nyelvterületen ismerik: Béla Freiherr von Brandenstein 1902-1989) Pauler Ákos (1876-1933) tanítványa volt. Pauler Ákos pedig Böhm Károlytól (1846-1911) vette át a kolozsvári katedrát. Nem kell sokat ecsetelni, hogy emigrációja előtt mekkora szerepet játszott a magyar humántudományos közéletben. Hiszen tudjuk, hogy a Magyar Filozófai Társaság elnöke volt, itt pedig egyben az Athenaeum hasábjain rendszeresen megjelenő nevezetes vitaülések levezetőjeként fungált, ugyanakkor a Szent István Akadémia elnöke is, számos tudományos lapban, filozófiai folyóiratban publikált.

Veres Ildikó Brandenstein hagyatékában olyan újdonságokra derített fényt, amelyek rámutatnak a szerző szűkebb nemzeti és nemzetközi népszerűségére. A bőséges levelezésén túlmenően Brandenstein birtokában volt Hamvas Béla három opusza (a Karnevál, a Scientia Sacra, és a Patmosz). Erről még Dúl Antal és Kerényi Katalin (vagyis a Hamvas-hagyaték örökösei) sem tudtak, mármint arról, hogy ennyire szoros kapcsolatban állt volna a két neves gondolkodó.

Brandenstein Béla abból a szempontból is közel állt Böhm Károlyhoz és Pauler Ákoshoz, hogy teista metafizikát művelt, vagyis mindhármuk rendszere az Abszolútumban (azaz Istenben) csúcsósodott ki. Itt még szükséges megemlíteni, hogy Brandenstein a neotomista hagyományhoz tartozott (lásd például a 3×3-as tagolódásokat), e mellett nagy hatással volt rá Fichte, és  –  amit még nem vett eléggé tudomásul a magyar filozófiakutatás –  munkáinak jellegzetessége, hogy azt átszövik az ind filozófia elemei: gyakran hivatkozik az Upanisádokra. Egy másik közös pontnak tekinthető a magyar triász (Böhm, Pauler, Brandenstein) gondolkodásában, hogy rendszerüket akár egyetlen kulcsfogalom felől is meg lehet megközelíteni.  Ez a kulcsszó pedig a „hiány”. Ez tetten érhető Böhm Károly ismeretelméleti, és ontológiai-metafizikai kiindulópontjában, de Tavaszi Sándor is úgy határozza meg az igazságot, mint, „az ami hiány nélküli”. Brandenstein is így beszél az abszolútummal kapcsolatban „létteljességről”, „hiánynélküliségről”, és ilyenek a rendszerében az „őshatározmányok”: a Tartalom, a Forma, és az Alakulat egységei.

Értékfelfogásuk is hasonlítható, ugyanis Böhm és Brandenstein számára a három platóni érték (a szép, a jó, az igaz) a „szentségesben” érhető el, azaz az Abszolutúmban, ami a legfensőbb érték.

Ennyiből is látszik, hogy Veres miért nevezi Brandensteint „trinitáriusi létalkatnak”. Álláspontja szerint ez okolható azért, amiért néhány műve olvashatatlan, például a Bölcseleti alapvetések, amit a főművének is tekintenek, és nem kevesebb mint 6 kötetből álló (először németül jelent meg 1926-ban, magyarul csak bő tíz évvel később 1935-36-ban). Ez a háromszor-hármas szerkezeti tagolódás elsősorban Hegelt idézi, de amennyiben „elég gyakran megerőszakolja a magyar nyelvet” (nem a cikkíró kifejezése), olvashatatlanná teszi a laikus- és kihívássá a szak-kutató számára. De ugyanakkor ennek köszönhető a már említett Wittgensteinre emlékeztető „nyelvjátékosság” is!

Brandenstein Béla rendszere a következőképpen artikulálódik (lásd ábra), illetve belső dinamikája a következő: Ontológia („Fennállástan”) (I.), ami magában foglalja a tartalmat, a formát, és az alakulatot, ami a Metafizikán („Valóságtan”) (II.) nyugszik, mely egybefogja a cselekvést, a tudomány, a művészetet, és mindennek az alapja az Etika (avagy az erkölcs, vagy „életfilozófia”) (III.). Íly módon az Abszolútum egy új hármasság csúcsa, amelynek elemai az „Erkölcs”, a „Valóságtan”, és a „Fennállástan”.

Brandenstein Béla rendszerének váza

Megjegyzendő mindemellett, hogy „Brandenstein gondolatvilága nem annyira 20. mint inkább a 19. század testére szabott” (Fehér M. István). Igen jelentős tanulmányokat publikált Nietzschéről, illetve Kierkegaadról. Veres Ildikó szerzőnk egyik legeredetibb gondolatát abban látja, hogy kidolgozta a „teljes tudat” fogalmát. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a Mindenséget szokásához híven három tagológásban tárja fel, ami az (A) „ősvilágot”, (B) „a szellemi lényeg világát”, és (C) „az anyagi világot” jelenti. A „teljes tudat” a „szellemi lényeg világban” kell keresnünk, amely nem-tudatos része a szellemnek, éppen ezért lehet a „hit lényege”, amely által kapcsolatot tartunk az abszolutúmmal (akár olyan vonatkozásokban is, mint  a telepátia). Ez az ontoteológiai felosztás nem annyira keresztény gyökerű, hiszen közelebb áll az ind filozófiával, szövegszerint az Upanisádokkal áll kapcsolatban (ehhez lásd Bradenstein két tanulmányát a Teljes Tudatról, melyek megjelentek az Athenaeum ’30-as, és ’31-es számaiban).

A bevezető után Veres megígérte, hogy amennyiben igény van rá, ismét Kolozsvárra látogat, és akár mélyebbre ható előadásokat is tart Brandenstein Béláról.

És hadd következzen befejezésképpen az előadástartó docensasszony tanácsa. Szerinte a diákok jelentősebb disszertációkat, dolgozatokat írhatnak magyar filozófiatörténeti témákból, hiszen ezek a dolgozatok „forrásértéküek lehetnek”, szemben a 20. század német és francia nagy gondolkodókról íródott szövegekkel. „Hiszen egy diák mi újat és jelentőset tud mondani egy Heideggerről, egy Derridáról és a többi lerágott csontról?”

[Jegyezzük meg azt is, újat mondani mindig csak úgy lehet, hogy több mint kimerítően ismerjük az általunk tárgyalt és megírt témát. Magyar gondolkodók esetében pedig a magyarul tanuló diák helyzeti előnyben van. Kétségtelen, hogy külföldi illetve főleg a nagy világnyelveken alkotó szerzők esetében a recepciós mezőnyben is sokkal nehezebb rendet vágni: mind a személyi nyilvántartó, mind a publikációkat rendező kartoncédulák és bitek nehezebben férnek a fiókban vagy a külső merevlemezen – a szerk.]

(Végezetül pedig a fentiekhez pedig lásd: Brandenstein Béla Emlékkönyv, szerk. Veres Ildikó. Miskolc, 2002., illetve ide kattintva.)

Se tv-szpot – se körlevél. Harmadik Edith Stein Workshop

december 12, 2010

2010. december 10. Péntek. Életemben nem voltam még ilyen furcsa wokshoppon. Nem a téma, persze hogy nem az volt különös, még csak nem is az, ahogyan lezajlott, mert workshopnak workshop volt, a téma pedig nem érdektelen annak, aki általában fenomenológiával foglalkozik, vagy ehhez kapcsolódó szerzőkkel (tudják, a fenomenológiai mozgalommal: Edith Stein szellemi arculata, vagy Edith Stein élete és műve. Az 1998-ban Keresztes Terézia Benedikta néven szentté avatott, élete utolsó harmadában a Kármelita rendben tevékenykedő apáca, Husserl göttingeni tanítványa és egyben első freiburgi asszisztense jelentős életművel rendelkező filozófiai szempontból is kiemelkedő önálló szerző a huszadik századi szellemtörténetben.

De akkor a furcsaságról. Mint ahogy egy magyar Edith Stein-kutató megosztotta velem, szimpózium lesz a Stein-Archívumban. A nevezetes archívum egy a modern belsőépítészet szabályai szerint berendezett, tetszetős helyiség, amelyet a kölni kármelita templom és rendház egyik kisebb belső udvarából választottak le és tettek alkalmassá a rendszeres tudományos összejövetelekre. Magáról a helyről régóta tudok, mert egyrészt a fenomenológiai mozgalommal foglalkozom jónéhány éve, másrészt Köln kevés reprezentatív igazi barokk épületeggyütteseként és a katolikus egyház egyik fontos huszadik századi szentjének beöltözési helyszíneként a kolostor folyamatosan frissített információcsoport birtokosa a Köln-útikönyvekben.

A helyszín rangja és (bocsánat a kakofóniáért) színvonala azonban számomra mindörökké szemben áll majd az esemény puszta narratív identitásának tényével. Sem plakát, sem körlevél nem hirdette, tulajdonképpen kidolgozott arculata és tematikája sem volt (talán azon túl, hogy workshopként tudni lehetett: több tér jut a megbeszéléseknek, mint az előadói nagyszerűségnek), interneten meg egyáltalán lehetetlen róla bármint megtudni. Ennek ellenére jelen volt egy becsületes létszámú közösség a kölni Husserl-Archívum részéről, két (ao. és o.) professzor az egyetemről, a kölni középkorász-filozófiai Thomas-Institut több tagja (mint ott kiderült egyben társszervezőként is), illetve hat előadó: Kanadából (de ebben a félévben göttingeni vendégként), Budapestről, Bécsből, Spanyolországból, egy ofm Bariból és egy főállású kutató (e Magyarországon manapság kirúgások, petíciók és ingerült levélváltások által fémjelzett pozíció birtokosa) a leuveni Husserl-(“anya”)-Archívumból. Zártkörűségről nem volt és nem is lehetett szó.

Mit mondjunk emellett a szakmai színvonalról?

Francesco Alfieri ferences barát nem értette Andreas Speer közbevetését arról, hogy a materia prima a személyek esetén még nem azonos az individuáció-elvvel, majd azt mondta, Scotus olvasásának nagy hagyományára a fenomenológusok körében jó bizonyíték, hogy Scheler, Reinach és Stein hivatkoznak ugyanarra a művére. Hasonló érv szerint Carnap, Merleau-Ponty és Babits Mihály egyaránt fenomenológusok, hiszen mindhárman hivatkoznak a Lét és időre.

Miriam Ramos összehasonlította Ricoeur Önmagam mint másikját és Stein doktori értekezését (Zum Problem der Einfühlung – 1916 – Husserlnél) azon az alapon, hogy az önmagaság és az ipszeitás terminusokat megfeleltette a Selbstheit és a Selbigkeit fogalompárosnak, amelyeket állítólag Stein néhol használt idézett művében. Az ilyen összehasonlításoktól szokták eltanácsolni elsőéves hallgatóként az embert Németországban: nem biztos, hogy Immanuel Kant és Leonhard Euler összevetése túl termékeny, habár mindkettő írt a szillogisztikus alakzatokról. A képzelt dialógusok nagy szerzők között általában ötven év felett mindenkinek jobban állnak errefelé.

Thomas Vongehr összeszedte Stein Husserl-családhoz fűzödő minden lehetséges dokumentumát, majd azokat elemezte, amelyek Malvine Husserl (a filozófus felesége) és Stein viszonya valamint  a zsidó ember keresztén hitre térésének toposzán keresztül kérdéseket vethetnek fel. Ilyen kérdés az is, hogy milyen döntések állnak a kereszténységre téréskor egy istenfélő zsidó kisközösségből származó morvaországi eredetű család felekezetválasztása között.  Habár Malvine követte férjét a lutheránus egyházba Stein iránti viszonylagos szimpátiáját sokban befolyásolta annak katolicizmusa. Hogy Husserl miért választotta pont az evangélikusokat ma sem tisztázott ügy. A délnémet nemzeteszme és az osztrák állam iránti unszimpátia? Szakmai opportunizmus? Tanulmányi idejének  nagyrészt protestáns környéken (Berlin, Lipcse) töltése és egy erdélyi szász barátsága? Ez a kérdéstrojka már csak az előadás nyomán fogalmazható meg.

Daniela Köder szép elbeszélést épített fel arról hogy az engesztelő áldozat problémája hogyan jelenik meg Stein életművében, korai és kései élettörténetében, valamint katolikus rendválasztásának és ezáltal saját Kármel-értelmezésének tükrében. Ugyanakkor a szöveg elbeszélés marad abban az értelemben, hogy minden judeo-keresztény és a vallásosságán elgondolkodó szellemtudományos szerző életéből kihagyhatatlan ez a probléma.

Jani Anna jól alátámasztott párhuzamot vont Husserl és Stein tízes évekbeli munkáinak bizonyos tartalmi elemei között, illetve arra a belátásra jutott, hogy alapvetően kérdéses bizonyos lényegi Husserl-különbségtételek, mint fenomenológiai alapgondolatok Steinra tett hatása. Illetve kitért arra, hogy mennyire felemás Stein megítélése egyszerre Husserl-szövegek ismertté tevőjeként és azok leegyszerűsítőjeként.

Jason Bell Josiah Royceról tartott előadást.  A szöveg ötödik mondata ez volt: “Stein didn’t know although, that Royce had an astonishingly new view on his phenomenology.” Ez volt Stein utolsó érdembeli említése az estén. Nos, ez egyrészt nagyon hasonlít a “Nagy Lajos kiváló uralkodó volt, de még ennél is kiválóbb volt Mátyás Király…” kezdetű fogalmazáshoz, de persze önmagában a Royceról állítások még lehetettek volna elképesztően újszerűek. Hogy Royce logika-elődásai nagyban különbözben a Goetheről szóló gondolatkísérleteinek menetétől, amely utóbbi egy a fenomének vizsgálatának szükségességét állító filozófiai idealizmus álláspontját rejti magában. Nos Lambert és  a prekritikai Kant is beszélt a fenomének vizsgálatának szükségességéről, és alapozó szerepéről, mégsem nevezi őket senki fenomenológusoknak. Azért a terminusok persze hasonlítanak.

Szóval, hogy is válaszoljak a fenti vázlatos kérdésre. Ez hívják jó felemásnak.

A konferencia kávéit a Krups-Nespresso gépe és Yemen ültetvényeinek pasztillába zárt illata, az édességeket pedig nagyrészt az “egy rész mandula és két rész cukor” keveréke határozta meg.

Tiszta pletykaparti – Első Irodalom-Filozófia-Workshop a Bulgakovban

december 11, 2010

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Fekete “fúziós” plakát tudatta az érdeklődőkkel, hogy az irodalom és a filozófia szakosok intézményes együttműködése a Pletyka égisze alatt fog megtörténni. A szervezőhármas – Egyed Péter, Keszeg Anna és Selyem Zsuzsa – egy témasorozatot indított útjára, ami terveik szerint havi egy közös tevékenységet fog jelenteni a továbbiakban.

Mottónk is volt, Deleuze és Guattari Kafka-könyvéből, hozzá Kafka A pere és Dosztojevszkij Ördögökje, illetve Szvetelszky Zsuzsa A pletyka c. könyve.

Egyed Péter felvezetőjében a workshop/műhelybeszélgetés-sorozat indítékát abban jelölte meg, hogy a Derrida utáni posztmodern olvasatok irodalom és filozófia viszonyát, határát egyre inkább eléletlenítik. Mi jellemző viszont erősebben, az irodalom filozófiaként való olvasása, vagy fordítva? Ebből (is) adódóan a szerda esti „interfakultáris” esemény a pletyka szerepét ebben a filozófiai/irodalmi diskurzusban/narratívában próbálta elhelyezni.

Ennek kohéziójáról vagy széttartó erejéről szóltak a hozzászólások a továbbiakban.

Selyem Zsuzsa a személy, a titok valamint a hatalom kérdései köré csoportosította gondolatait. Josef K. és Sztavrogin alakján lehetett a leginkább végigkövetni a személyiség felbomlását vagy erős szembeszegülését a hatalommal szemben, vagy éppen azt, ahogyan az egyre jobban ki van kezdve az alulról, pletykaszerűen szerveződő hatalom által. A látszattudás, a manipulált, elhelyezett tudástöredék pedig sokszor nagyobb hatalmat szerez birtokosa számára, mint a valódi.

A pletyka részben személy fölötti, meg részben teljesen közösségi alapú. Nem vállalunk felelősséget azért az információért, amit megosztunk, épp ezért az összetartó társadalmi működésekben a bizalom megrendül(het).

Pletykahordozókká válunk, hagyjuk, hogy meghaladjon minket ez az információ, vagy nem? Vagy éppen ezzel gyakorlunk mások fölött hatalmat, különben is, arról beszélünk a legtöbbet, amit saját hiányunkként élünk meg. Megszólsz valakit? Talán te vagy az, aki legjobban meg szerette volna tenni, csak megelőztek. Mi marad más hátra, mint a szóbeli bosszú. Ez a fajta hatalomgyakorlás általában láthatatlan, háttérből irányít – Lacan felé haladva akár szimbolikus rendnek is nevezhetnénk.

Keszeg Anna a pletykát kommunikációs stratégiaként írta le – mint ami egy amerikai üzletember számára egy sajátos információ birtoklását tudja jelenteni. Teljesen vállalható, ha kizárólagos birtokosa vagy valaminek, és azzal, vagy annak részével irányítod az embereket – ez egy tanítható sikerstratégia tud lenni (pl. a Wall Street 2. c. filmben a ’bubble information’ rögtön érthetőbb ezután).

A pletyka örök, de koronként és helyenként változhat a funkciója – van lokális és globális pletyka. Egy faluban, vagy a középkorban a normalitás alapfeltétele, későbbi korok számára elítélendő dolog, ma “A közösségi oldalon” ismét szinte kötelező követni a posztokat, hozzászólásokat, kedvenceket, klubtagságokat stb. A kisebb információk állandó megosztása megint visszakerül a normál életvitelbe. A kisközösségek helyett most a hálózati kapcsolatainkban (is) éljük ki eziránti hajlamunkat.

Egy „láthatatlan kollégista” pedig A pernek a most zajló Interferenciák konferenciáján a horvát Shadow Casters társulat által színre (Ecsetgyárba/Tranzit-házba/sőt transzba) vitt

változatáról számolt be. Végre egy előadás, ami felvállalja, hogy elalhatunk a színházban, mert az álom is lehet az előadás kiteljesedésének terepe.

A pletyka olyannak is mutathatja magát, mint az Ördögökben az őrület – mindenki beszél róla, de minden valószínűséggel mindenki részese is egyben. Egyed Péter olyan dobozocskának nevezte, amiből viszont az énszerűség nagyon jól kibontható.

Arról, hogy mikor ártalmas a pletyka, a pletyka intencionális természetét vizsgálva tudunk valamit mondani.

Pandora szelencéje-e a pletyka a művészetben, meddig mehetünk el a más intimitásának exponálásában? – hangzott a kérdés. Selyem Zsuzsa szerint az irodalom valóban dolgozik pletykával, de nem elégszik meg a közlés puszta tényével, nem akar ítéletet mondani, hanem formai megoldásként használhatja, egy narratíva-formaként a pletykát. Ebből viszont tovább fog építkezni, új összefüggéseket találni (jó esetben).

A pletyka az inter-essén, az elkötelezett „közbenléten” innen és túl van egyszerre. Ugyan a személyek közötti érdekeltség élteti, de döntéshelyzetig sosem jut el.

Hogyan láthatnánk akkor a szem, a be nem avatkozó fél és a működő hatalom viszonyának kérdését? Van teljesen érintetlen, kívülálló fél és egy teljesen belevont, mindig aktív fél?

Julian Assange, a WikiLeaks arca és vezetője ügye is terítéken volt – tipikus példa egy fordított viszonyra: a valós hatalommal rendelkezők látszatérvekkel próbálják irányítani a veszélyes elemeket – egy pletykával. (Breaking news:  Sőt, saját munkatársaiból is feltör az elégedetlenkedés. )

A pletyka és ellenpletyka váltakozásáról is esett szó. Kiről írunk és kiről nem? Deleuze-Guattari fogalmiságával élve pedig úgy foglalhattuk össze a pletyka és az irodalom ellentétét, mint a territorializáció, a sztereotípiák védelme és a de-territorializáció, az archetípusok kikezdésének terepe közötti feszültséget. A pletyka  többnyire transzparens, az irodalom pedig javarészt megtöri ezt az átlátszó, mindenki fölött lebegő, homogén elbeszélői státuszt.

Mikor ártalmas, ha teljesen hiányzik a pletyka valahonnan? Mert éppen az aktív közös gondolkodást, a gondolatok, történetek építését, értelmezését lehetetleníti el. Mindenki egyéni megoldást keres a problémáira, és hosszú távon az is káros valahol.

Pl. a Transindex panaszfala indulásukkor egy meglepő formája volt a nyilvánosságnak, egyaránt tudott a jogorvoslás, de a rágalmazás terepe is lenni (erről megoszlottak a vélemények). Azt lehetett megfigyelni, hogy ha egy pletykát nyilvános téren ugyanúgy elmondunk, annak vannak hatalmi következményei, azzal már felelősség is jár együtt.

Persze a konklúziók, igazságok között szerepelt az is, hogy az értelmiségiek intrikus beállítottsága mindig megvan és meg is marad. Hogy ez mennyiben irányul igazság fele, arról a filozófia terepén Heideggerrel és Derridával is lehet valamit mondani.

Az egyik, hogy a mindennapi beszéd elengedhetetlen, de nem elégséges feltétele annak, hogy a világhoz vagy a léthez való szerves viszonyunkat feltárjuk. A pletyka a filozófiai beszédnek legfennebb stimulálója lehet, de a fogalmisághoz, a viszonyok tisztázáshoz nem segít minket hozzá. A másik, hogy az igazság mindig többes-számú, s e fele jó kiindulópontot jelent a pletyka „interszubjektív jellege.”

A pletyka egyrészt biztosíthatja a kommunikáció stabilitását, de túlfokozott állapotában megbonthatja azt.

„Hol vannak azok a régi jó következtetések!” felkiáltással tehát a pletyka egyéni értelmezése fele mehetett ki-ki kedve szerint.

A következő felvonásra januárban lehet számítani, valószínű a Fotográfia, a Város témája, de a szervezők nem zárkóznak el a javaslatok elől sem.

Szembesítés mozgóképben

december 9, 2010
tags: ,

Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu  (Románia, 2010)

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hegel mondja: “a műalkotás […] a történelemben uralkodó örök erőket állítja elénk a közvetlen érzéki jelenlét s futó látszatának e járulékai nélkül”

Egy film arról, hogyan képes történelmet teremteni és önmagát felülírni a mozgókép, hogyan öröklődnek át a hatalom megnyilvánulásai és szimbolikus formái, sokszor ideológiai töltetüktől függetlenül. E korszak ismerete nélkül ugyancsak nehezen lennének értelmezhetőek a mostani román újgenerációs filmek, amelyek legtöbbször arra hívják fel a figyelmet, hogyan mentődtek át szerepjátékok, nagyzási mániák, hatalmi struktúrák a személyes kapcsolatok terén. Ugyanakkor arról is szól a film, hogy a látvány által felépített imaginárius világában hogyan csúszik ki lábunk alól a valós, vagyis hogy az ember által teremtett kreatúra hogyan üt vissza az önnön teremtményében tetszelgő emberre, és ebben van valami ijesztően emberi.

Tudvalevő, hogy Ceauşescu szerette a látványosságot, hiszen alapvetően erre építette személyi kultuszát. Andrei Ujică 2010-es filmje, Nicolae Ceauşescu önéletrajza, éppen ezt fordítja vele szembe, felhasználva a Nemzeti Filmarchívum (ANF) és a Román Televízió Archívumában található felvételeket. A mozgókép itt egészen sajátos értelemben vett történelem: egy kultusz/személyiség sorstörténetének letapogatása, ahol a felépített forma nemcsak elszakad az eseményektől, hanem átveszi az irányítást, és generálja az eseményeket. A rendező kinyilvánított szándéka az volt, hogy lehetőleg olyan filmet készítsen, amely nemcsak a korabeli propaganda erős üzeneteit képes elrajzolni, hanem a diktátor személyére rárakodott sztereotípiákat is képes elmozdítani, így a film által megrajzolt portrén keresztül tükröt tart egy olyan konjunktúra számára, ami alól senki sem húzhatja ki magát.

Különös értéke a filmnek, hogy szemben a korábbi “kommunizmus aranykoráról” készült dokumentumfilmekkel, ez a film nem törekszik sem a magánéleti pompát és szennyest kiteregetni, sem merev értelmezési keretbe ágyazni a kordokumentumokat. Ezzel magyarázható, hogy a film nem tartalmaz sem évszámokat, sem narrátori kommenteket; nem akar durva módon beavatkozni a nyersanyag világába, hanem minimalista módon hagyja, hogy azok beszéljenek helyette (bár nyilván egy jól meghatározott szerzői szándék szerint). És éppen ez jelenti számomra legizgalmasabb és legmegnyerőbb kísérletét: hogyan képes önnön képsorait felülírni egy film.

A filmről bővebben itt olvasni. A film adatlapjáért ide lehet kattintani.

Kommentkultúra kéretik!

november 23, 2010

[Most akadtunk erre a linkre. Kutyakötelességünk válaszolni. Íme első szerkesztőségi hozzászólásunk simán, kontextus nélkül, de remélhetőleg olvasható az fenti cikk kommentjei között is. Reméljük mások is válaszolnak – a szerk.]

“Tudtommal minden filozófia-egyetemen van alapfokú matematikai logikai oktatás. A könyvek legalábbis adottak, azt viszont hogy a középiskolából milyen ennél is alapabb-matematikai ismeretekkel érkeznek és hogy mire lehet így építeni, az teljesen más kérdés és talán nem csak az egyetemek felelősségét veti fel. Van-e pl. Romániában kötelező matek érettségi és ha lenne mit tartalmazna? Van-e a környező országokban?

A matematikai logika viszont sajnos nem matek. Nagyon sokban kapcsolódik matematikai műveletvégzési technikákhoz, de nem az.
Mérnökemberek ezért is tudnak sokszor jól boldogulni filozófia szakokon. Arról igazán nem tehetek, hogy a szövegértés- és elemzés logikájából és annak logikai elemzéséből keveset merít a statika tudománya. Viszont ha jól tudom egy statikai kurzus oktatásának módszertanán borzasztóan sok múlik abból, hogy a mérnökember mivel marad. Persze vannak autodidakta, tisztafejű emberpalánták, de ők nem sokat osztanak és még kevesebbet szoroznak (legfeljebb majd a tervezőasztal előtt, vagy a laborban).

Nyelvi készség, logika és matematika elválasztása pedig szenzitív filozófiai téma. Nem azért, mert személy szerint valakit megsértene, hanem azért mert ha jól tudom, ez egy történetileg még mindig nem tisztázott huszadik század eleji kultúrtörténti jelenség (analitikus és nem-analitikus filozófiai módszerek elválása) hozadéka.

Mellesleg én is beszéltem már informatikussal akit megfogott egy olyan lecsupaszított gondolat, hogy az intenzionális logika egyik előfutára, Gottlob Frege szerint a kijelentés függvény, mert őt erre nem tanították. De ez egyike az olyan meggondolatlan, elszigetelt példáknak, mint egy olyan kijelentéspáros, hogy: “sok mérnökből lett kiváló író” de “a fordított esetre nem tudunk példákat mondani”.

Ha ez a példákon fog múlni, sose jutunk előre, se mérnökökkel, se filozófusokkal.

Meg persze ez egy szélesebb társadalmi probléma – pályaválasztási tanácsok különbsége, az állampolitika díjazási rendszerei és egyebek.

De biztos ez a legnagyobb probléma? Biztos, hogy nem egyéb tárgyi ismeretek egyéb hiánya vezet oda, hogy ilyen rosszul szerepeljünk harvadosok felméréseiben? Vette-e valaki figyelembe, hogy a ma 30 év körüliek matektudásának hiányosságai nem a matekórák csökkent számából származik, hanem abból vagy jobban mondva abból is, hogy a társadalomtudományos műveltség és ennek iskolai propagálása alacsony szintje miatt igen kevesen látták át a matematikai gondolkodás becsületes hozadékát?

Magyartanároktól számonkérni a Wittgenstein-táblázatot, meg a Scheffer-funktort? Azt hiszem, inkább Kelet-Európa történetét. A többit kérje a középiskolai logikatanár – ha még lesz ilyen öt év múlva.”

A filozófia világnapja

november 21, 2010

senki se gondolná, de november harmadik csütörtökére esik. Az UNESCO 2002 óta szervezi meg a filozófia napját, 2005 óta pedig a filozófia világnapjaként került bejegyzésre ez az időpont.

Nemcsak az UNESCO székházában találkozhatunk e rendezvénnyel, hanem szerte a világban különféle eseményeket szerveznek ezen a napon (lásd a világzenei betétet). Az idén, az UNESCO által meghirdetett Rapprochement of cultures évének jegyében, a filozófiai rendezvények is a kulturális sokféleség kérdését járták körül. Egy intézmény falain belül szervezett filozófia kérdéses, hogy mennyiben ad alkalmat a filozófiai aktus megnyilvánulásának. Ez talán kiderül a beszámoló végére, viszont a filozófia intézményes rangjának a kérdésével kapcsolatosan máris jelezném a következőket. A francia tanügyminiszter, Luc Chattel, bejelentette, hogy határozott szándéka kiterjeszteni a jövő évtől a filozófia oktatását a líceum végzős osztályáról mind a négy évfolyamra. Ez a filozófia oktatásának mindenképpen jó, viszont, ahogyan a sajtó visszhang mutatja, a diákok vegyes érzelmekkel fogadják egy újabb tantárgy megjelenését, a szakszervezet pedig nem érti, hogy a csökkenő oktatási idő mellet, hogyan lehet bevezetni egy újabb tantárgyat. A miniszter kijelentésének a gyakorlati megvalósítását tehát homály fedi, de mindenképpen tanulságos lesz erre figyelni. Egy másik érdekes kezdeményezés: elkészíteni a tanulók filozófia és filozofálni tanulásának egy általános programtervét. Arról van szó, hogy első osztálytól tizenkettedik osztályig létrehoznak egy progresszív filozófia tananyagot, amely a kisebb korosztálynál a gyerekfilozófiát fogja jelenteni. A filozófia oktatásának a kérdése nem új az UNESCO napirendjén, 1953-ban jelentek meg az első erre vonatkozó publikációk. Viszont 2005 óta egy általános stratégiát dolgoztak ki, amelynek az eredményeként megjelenik A filozófia, a szabadság iskolája című kötet. (Hasznos lett volna ezt a dokumentumot figyelembe venni a tanügyi törvény vitája során). Ennek a stratégiának a következő lépése a filozófiának az iskolai oktatást végigkövető curriculumának a felvetése lesz, amelyet ha elfogad a februári közgyűlés, akkor az UNESCO ajánlásként fogja a tagországok elé terjeszteni. Érdemes lesz tehát erre is figyelni. (Románia 1956. július 26. óta tagja e filozófia iránti érdeklődésben egyre inkább jeleskedő intézménynek.)

November 18-án az UNESCO elnök asszonya, Irina Bokova, és a tanügyminiszter megnyitó beszéde után, egy tucatnyi kollokvium és kerekasztal-beszélgetés vette kezdetét. A filozófiai jellegű beszélgetéseken kívül egy fotó kiállítás is volt a helyszínen, és díjazták a líceumi tanulóknak meghirdetett verseny nyertesét (erre minden évben sor kerül, a 2010-2011-re szóló felhívás itt olvasható). A nap egy nemzetközi fórummal végződött Philosophy, Cultural Diversity and the Rapprochement of Cultures címmel, amely megtekinthető a filozófia világnapjának honlapján. E beszélgetést az ENSZ főtitkárának, Ban Ki-Moonnak, az üdvözlete előzte meg, majd Irina Bokova megnyitó beszéde következett. Bokova elnök asszony a XXI. század új humanizmusának szükségessége mellet érvelt, megemlítette, hogy a filozófusok gyarapíthatnák az oly gazdag háború elméletet a béke művészetének az elméletével, amely a párbeszédre kellene épüljön. Ez a felvetés a meghívottak beszélgetésében néha felvillant, számomra csak az nem volt világos, hogy milyen humánumnak az izmusát szeretné az UNESCO. A beszélgetés a betartott időkeretek mellett dinamikus volt, a fogalmak meghatározása és a saját álláspontok megvilágítása jelentette az alapszabályt. A résztvevők inkább filozófia iránt érdeklődők voltak, semmint szakavatott filozófusok. A beszélgetés a fórum címében megadott fogalmakat járta körül. Egy rövid bemelegítő kör után egy-egy állásfoglalást a publikum tapsa követett. E megjegyzések elég erős politikai vagy gazdasági rendszerkritikák voltak, amelyek a neoliberalizmust vették górcső alá. A globalizáció hasznos vagy haszontalan mivoltának a kérdését sikerült árnyalni, a résztvevők azonban elfogadhatatlannak tartották, hogy miközben a tőke szabadon áramolhat, a személyek szabad utazása erős szabályozásnak legyen alávetve. A beszélgetés azzal kezdődött, hogy kinek mit jelent a filozófia és azzal végződött, hogy kinek milyen gondolat számít alapvetőnek az életében. A filozófia napja Miguel Angel Estrella és a Cuarteto Dos Mondos koncertjével ért véget, amely a klasszikus zene és a népzene érintkezési vonalaiból szólaltatott meg néhány művet.

A filozófia világnapját megelőzve és vele párhuzamosan zajlott a Philolab egyesület által szervezett Nouvelles Pratiques Philosophiques – Et si l’on philosophait autrement? rendezvény. A X. alkalommal megrendezett találkozó a filozófia gyakorlatának elemzését tűzi ki célul. Ez a gyakorlat eddig hat csoport munkáját jelentette. Az első három tárgyilag nagyon közel áll egymáshoz, a gyerekfilozófia és a filozófia oktatását véve célba. A philoenfants a gyerekfilozófia népszerűsítésére, a philocursus a tananyagok kialakítására, a philoformation pedig az oktatók képzésére törekszik. Gyerekfilozófia műhely közel 200 iskolában zajlik Franciaországban, amelyet a tanárok és a gyerekek önkéntesen vállalnak. A philocité a filozófiának az iskolán kívüli formáit jelenti (pl. filozófiai kávéház, népi egyetem, színház, stb.). A philotravail a filozófiának a munkával kapcsolatos kérdései mellett azt az irányultságot követ figyelemmel, miszerint az üzleti szférában, – nyomokban ugyan, de – megjelenik az igény a filozófiai képzettségű emberek alkalmazására, illetve a filozófiai képzésre. A philosoin a lélekgondozásnak a filozófiai formáival foglalkozik. A mostani találkozón hívtak életre egy hetedik csoportot, a philoincersiont, ahol az iskolában marginalizált, illetve a társadalom szélére sodródott emberekre figyelnek. November 17-én került a moziba a Ce n’est qu’un début című film, amely két éven keresztül követi nyomon egy gyerekfilozófiai műhely foglalkozásait. A gyerekfilozófia kérdése a széles nyilvánosság elé került, és így a politikum is rá van kényszerítve arra, hogy állást foglaljon. (Amint a tanügyminiszter bejelentéséből kitűnik, állást is foglal.)

A Philosophie de l’enseignement – Enseignement de la philosophie. De la transmission des savoirs à la formation des compétences (Az oktatás filozófiája – A filozófia oktatása. A tudás átadástól a kompetenciák képzéséig) című kollokviumra november 19-én került sor, szintén a Philolab főszervezésében. Az előadások három vonalon mozogtak. Az első egy radikális kételkedés a kompetencia fogalmával szemben (ezzel az oktatáspolitikával nem a gyerek kerül a középpontba, hanem a gazdaság, annak is a neoliberális fajtája). A következő a kompetencia fogalmának egy filozófia-elméleti megalapozását és kritikáját kívánta nyújtani. Végül a konkrét tapasztalatból kiindulva, didaktikai és metodológiai jellegű fejtegetések is voltak, amelyek nemcsak a tanulók, hanem a tanárok kompetenciáit elemezték. Ezeknek a következtetései nem is estek annyira távol a hivatalos direktíváktól. A hangsúlynak a filozofálás és nem a filozófia oktatására kell esnie, időnként érdemes a tananyag rovására, a képességek elmélyítését elősegíteni. Franciaországban – csakúgy, mint nálunk – a szövegelemzés és a disszertáció írásának a megtanítása az alapvető (ezt kérik számon az érettségi vizsgán), és így háttérbe szorul a párbeszéd, az esszé, az értekezés műfaja. A filozófia didaktikájával foglalkozó írások bő választékát találhatjuk a Diotime folyóiratban.

A beszélgetések, kollokviumok sokasága és az UNESCO székhelyének zegzugos folyosói, mindent lehetővé tettek, hogy a lelkes filozófia-barátok eltévedhessenek, – gyakran el is tévedtek. Régi szabály, miszerint mennyiség és minőség nincs egyenes arányban, illetve fölöttébb kreatív ötletek nem szoktak ilyen rendezvényeken születni. És ez most is igazolódott. Viszont a filozófia intézményes mivoltának egy fontos megnyilvánulását követhettük, ami a filozófia társadalmi értékelésének szempontjából nem elhanyagolható. Azt hiszem, hogy az olyan jellegű kijelentések mellé, mint pl. ezt már a preszókratikusok is megmondták, jól jönnek, bizonyos beszédhelyzetekben, az olyan jellegű kijelentések, mint pl. az UNESCO a 171 EX/12/2005 közleményében világos kifejezését adja annak, hogy …

PS. Igencsak súlyos igazságtalanságot követnék el, ha nem említeném meg a nov. 17-én este, az UPEC-IUFM de Créteil támogatásával szervezett büfét, amely egyszerűen ízletes volt.