Tovább a tartalomra

Hanganyagok a Fogalom és kép II. konferenciáról. Csak most és csak nálunk!

Tiszta pletykaparti – Első Irodalom-Filozófia-Workshop a Bulgakovban

december 11, 2010

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Fekete “fúziós” plakát tudatta az érdeklődőkkel, hogy az irodalom és a filozófia szakosok intézményes együttműködése a Pletyka égisze alatt fog megtörténni. A szervezőhármas – Egyed Péter, Keszeg Anna és Selyem Zsuzsa – egy témasorozatot indított útjára, ami terveik szerint havi egy közös tevékenységet fog jelenteni a továbbiakban.

Mottónk is volt, Deleuze és Guattari Kafka-könyvéből, hozzá Kafka A pere és Dosztojevszkij Ördögökje, illetve Szvetelszky Zsuzsa A pletyka c. könyve.

Egyed Péter felvezetőjében a workshop/műhelybeszélgetés-sorozat indítékát abban jelölte meg, hogy a Derrida utáni posztmodern olvasatok irodalom és filozófia viszonyát, határát egyre inkább eléletlenítik. Mi jellemző viszont erősebben, az irodalom filozófiaként való olvasása, vagy fordítva? Ebből (is) adódóan a szerda esti „interfakultáris” esemény a pletyka szerepét ebben a filozófiai/irodalmi diskurzusban/narratívában próbálta elhelyezni.

Ennek kohéziójáról vagy széttartó erejéről szóltak a hozzászólások a továbbiakban.

Selyem Zsuzsa a személy, a titok valamint a hatalom kérdései köré csoportosította gondolatait. Josef K. és Sztavrogin alakján lehetett a leginkább végigkövetni a személyiség felbomlását vagy erős szembeszegülését a hatalommal szemben, vagy éppen azt, ahogyan az egyre jobban ki van kezdve az alulról, pletykaszerűen szerveződő hatalom által. A látszattudás, a manipulált, elhelyezett tudástöredék pedig sokszor nagyobb hatalmat szerez birtokosa számára, mint a valódi.

A pletyka részben személy fölötti, meg részben teljesen közösségi alapú. Nem vállalunk felelősséget azért az információért, amit megosztunk, épp ezért az összetartó társadalmi működésekben a bizalom megrendül(het).

Pletykahordozókká válunk, hagyjuk, hogy meghaladjon minket ez az információ, vagy nem? Vagy éppen ezzel gyakorlunk mások fölött hatalmat, különben is, arról beszélünk a legtöbbet, amit saját hiányunkként élünk meg. Megszólsz valakit? Talán te vagy az, aki legjobban meg szerette volna tenni, csak megelőztek. Mi marad más hátra, mint a szóbeli bosszú. Ez a fajta hatalomgyakorlás általában láthatatlan, háttérből irányít – Lacan felé haladva akár szimbolikus rendnek is nevezhetnénk.

Keszeg Anna a pletykát kommunikációs stratégiaként írta le – mint ami egy amerikai üzletember számára egy sajátos információ birtoklását tudja jelenteni. Teljesen vállalható, ha kizárólagos birtokosa vagy valaminek, és azzal, vagy annak részével irányítod az embereket – ez egy tanítható sikerstratégia tud lenni (pl. a Wall Street 2. c. filmben a ’bubble information’ rögtön érthetőbb ezután).

A pletyka örök, de koronként és helyenként változhat a funkciója – van lokális és globális pletyka. Egy faluban, vagy a középkorban a normalitás alapfeltétele, későbbi korok számára elítélendő dolog, ma “A közösségi oldalon” ismét szinte kötelező követni a posztokat, hozzászólásokat, kedvenceket, klubtagságokat stb. A kisebb információk állandó megosztása megint visszakerül a normál életvitelbe. A kisközösségek helyett most a hálózati kapcsolatainkban (is) éljük ki eziránti hajlamunkat.

Egy „láthatatlan kollégista” pedig A pernek a most zajló Interferenciák konferenciáján a horvát Shadow Casters társulat által színre (Ecsetgyárba/Tranzit-házba/sőt transzba) vitt

változatáról számolt be. Végre egy előadás, ami felvállalja, hogy elalhatunk a színházban, mert az álom is lehet az előadás kiteljesedésének terepe.

A pletyka olyannak is mutathatja magát, mint az Ördögökben az őrület – mindenki beszél róla, de minden valószínűséggel mindenki részese is egyben. Egyed Péter olyan dobozocskának nevezte, amiből viszont az énszerűség nagyon jól kibontható.

Arról, hogy mikor ártalmas a pletyka, a pletyka intencionális természetét vizsgálva tudunk valamit mondani.

Pandora szelencéje-e a pletyka a művészetben, meddig mehetünk el a más intimitásának exponálásában? – hangzott a kérdés. Selyem Zsuzsa szerint az irodalom valóban dolgozik pletykával, de nem elégszik meg a közlés puszta tényével, nem akar ítéletet mondani, hanem formai megoldásként használhatja, egy narratíva-formaként a pletykát. Ebből viszont tovább fog építkezni, új összefüggéseket találni (jó esetben).

A pletyka az inter-essén, az elkötelezett „közbenléten” innen és túl van egyszerre. Ugyan a személyek közötti érdekeltség élteti, de döntéshelyzetig sosem jut el.

Hogyan láthatnánk akkor a szem, a be nem avatkozó fél és a működő hatalom viszonyának kérdését? Van teljesen érintetlen, kívülálló fél és egy teljesen belevont, mindig aktív fél?

Julian Assange, a WikiLeaks arca és vezetője ügye is terítéken volt – tipikus példa egy fordított viszonyra: a valós hatalommal rendelkezők látszatérvekkel próbálják irányítani a veszélyes elemeket – egy pletykával. (Breaking news:  Sőt, saját munkatársaiból is feltör az elégedetlenkedés. )

A pletyka és ellenpletyka váltakozásáról is esett szó. Kiről írunk és kiről nem? Deleuze-Guattari fogalmiságával élve pedig úgy foglalhattuk össze a pletyka és az irodalom ellentétét, mint a territorializáció, a sztereotípiák védelme és a de-territorializáció, az archetípusok kikezdésének terepe közötti feszültséget. A pletyka  többnyire transzparens, az irodalom pedig javarészt megtöri ezt az átlátszó, mindenki fölött lebegő, homogén elbeszélői státuszt.

Mikor ártalmas, ha teljesen hiányzik a pletyka valahonnan? Mert éppen az aktív közös gondolkodást, a gondolatok, történetek építését, értelmezését lehetetleníti el. Mindenki egyéni megoldást keres a problémáira, és hosszú távon az is káros valahol.

Pl. a Transindex panaszfala indulásukkor egy meglepő formája volt a nyilvánosságnak, egyaránt tudott a jogorvoslás, de a rágalmazás terepe is lenni (erről megoszlottak a vélemények). Azt lehetett megfigyelni, hogy ha egy pletykát nyilvános téren ugyanúgy elmondunk, annak vannak hatalmi következményei, azzal már felelősség is jár együtt.

Persze a konklúziók, igazságok között szerepelt az is, hogy az értelmiségiek intrikus beállítottsága mindig megvan és meg is marad. Hogy ez mennyiben irányul igazság fele, arról a filozófia terepén Heideggerrel és Derridával is lehet valamit mondani.

Az egyik, hogy a mindennapi beszéd elengedhetetlen, de nem elégséges feltétele annak, hogy a világhoz vagy a léthez való szerves viszonyunkat feltárjuk. A pletyka a filozófiai beszédnek legfennebb stimulálója lehet, de a fogalmisághoz, a viszonyok tisztázáshoz nem segít minket hozzá. A másik, hogy az igazság mindig többes-számú, s e fele jó kiindulópontot jelent a pletyka „interszubjektív jellege.”

A pletyka egyrészt biztosíthatja a kommunikáció stabilitását, de túlfokozott állapotában megbonthatja azt.

„Hol vannak azok a régi jó következtetések!” felkiáltással tehát a pletyka egyéni értelmezése fele mehetett ki-ki kedve szerint.

A következő felvonásra januárban lehet számítani, valószínű a Fotográfia, a Város témája, de a szervezők nem zárkóznak el a javaslatok elől sem.

Szembesítés mozgóképben

december 9, 2010
tags: ,

Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu  (Románia, 2010)

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hegel mondja: “a műalkotás […] a történelemben uralkodó örök erőket állítja elénk a közvetlen érzéki jelenlét s futó látszatának e járulékai nélkül”

Egy film arról, hogyan képes történelmet teremteni és önmagát felülírni a mozgókép, hogyan öröklődnek át a hatalom megnyilvánulásai és szimbolikus formái, sokszor ideológiai töltetüktől függetlenül. E korszak ismerete nélkül ugyancsak nehezen lennének értelmezhetőek a mostani román újgenerációs filmek, amelyek legtöbbször arra hívják fel a figyelmet, hogyan mentődtek át szerepjátékok, nagyzási mániák, hatalmi struktúrák a személyes kapcsolatok terén. Ugyanakkor arról is szól a film, hogy a látvány által felépített imaginárius világában hogyan csúszik ki lábunk alól a valós, vagyis hogy az ember által teremtett kreatúra hogyan üt vissza az önnön teremtményében tetszelgő emberre, és ebben van valami ijesztően emberi.

Tudvalevő, hogy Ceauşescu szerette a látványosságot, hiszen alapvetően erre építette személyi kultuszát. Andrei Ujică 2010-es filmje, Nicolae Ceauşescu önéletrajza, éppen ezt fordítja vele szembe, felhasználva a Nemzeti Filmarchívum (ANF) és a Román Televízió Archívumában található felvételeket. A mozgókép itt egészen sajátos értelemben vett történelem: egy kultusz/személyiség sorstörténetének letapogatása, ahol a felépített forma nemcsak elszakad az eseményektől, hanem átveszi az irányítást, és generálja az eseményeket. A rendező kinyilvánított szándéka az volt, hogy lehetőleg olyan filmet készítsen, amely nemcsak a korabeli propaganda erős üzeneteit képes elrajzolni, hanem a diktátor személyére rárakodott sztereotípiákat is képes elmozdítani, így a film által megrajzolt portrén keresztül tükröt tart egy olyan konjunktúra számára, ami alól senki sem húzhatja ki magát.

Különös értéke a filmnek, hogy szemben a korábbi “kommunizmus aranykoráról” készült dokumentumfilmekkel, ez a film nem törekszik sem a magánéleti pompát és szennyest kiteregetni, sem merev értelmezési keretbe ágyazni a kordokumentumokat. Ezzel magyarázható, hogy a film nem tartalmaz sem évszámokat, sem narrátori kommenteket; nem akar durva módon beavatkozni a nyersanyag világába, hanem minimalista módon hagyja, hogy azok beszéljenek helyette (bár nyilván egy jól meghatározott szerzői szándék szerint). És éppen ez jelenti számomra legizgalmasabb és legmegnyerőbb kísérletét: hogyan képes önnön képsorait felülírni egy film.

A filmről bővebben itt olvasni. A film adatlapjáért ide lehet kattintani.

Kommentkultúra kéretik!

november 23, 2010

[Most akadtunk erre a linkre. Kutyakötelességünk válaszolni. Íme első szerkesztőségi hozzászólásunk simán, kontextus nélkül, de remélhetőleg olvasható az fenti cikk kommentjei között is. Reméljük mások is válaszolnak – a szerk.]

“Tudtommal minden filozófia-egyetemen van alapfokú matematikai logikai oktatás. A könyvek legalábbis adottak, azt viszont hogy a középiskolából milyen ennél is alapabb-matematikai ismeretekkel érkeznek és hogy mire lehet így építeni, az teljesen más kérdés és talán nem csak az egyetemek felelősségét veti fel. Van-e pl. Romániában kötelező matek érettségi és ha lenne mit tartalmazna? Van-e a környező országokban?

A matematikai logika viszont sajnos nem matek. Nagyon sokban kapcsolódik matematikai műveletvégzési technikákhoz, de nem az.
Mérnökemberek ezért is tudnak sokszor jól boldogulni filozófia szakokon. Arról igazán nem tehetek, hogy a szövegértés- és elemzés logikájából és annak logikai elemzéséből keveset merít a statika tudománya. Viszont ha jól tudom egy statikai kurzus oktatásának módszertanán borzasztóan sok múlik abból, hogy a mérnökember mivel marad. Persze vannak autodidakta, tisztafejű emberpalánták, de ők nem sokat osztanak és még kevesebbet szoroznak (legfeljebb majd a tervezőasztal előtt, vagy a laborban).

Nyelvi készség, logika és matematika elválasztása pedig szenzitív filozófiai téma. Nem azért, mert személy szerint valakit megsértene, hanem azért mert ha jól tudom, ez egy történetileg még mindig nem tisztázott huszadik század eleji kultúrtörténti jelenség (analitikus és nem-analitikus filozófiai módszerek elválása) hozadéka.

Mellesleg én is beszéltem már informatikussal akit megfogott egy olyan lecsupaszított gondolat, hogy az intenzionális logika egyik előfutára, Gottlob Frege szerint a kijelentés függvény, mert őt erre nem tanították. De ez egyike az olyan meggondolatlan, elszigetelt példáknak, mint egy olyan kijelentéspáros, hogy: “sok mérnökből lett kiváló író” de “a fordított esetre nem tudunk példákat mondani”.

Ha ez a példákon fog múlni, sose jutunk előre, se mérnökökkel, se filozófusokkal.

Meg persze ez egy szélesebb társadalmi probléma – pályaválasztási tanácsok különbsége, az állampolitika díjazási rendszerei és egyebek.

De biztos ez a legnagyobb probléma? Biztos, hogy nem egyéb tárgyi ismeretek egyéb hiánya vezet oda, hogy ilyen rosszul szerepeljünk harvadosok felméréseiben? Vette-e valaki figyelembe, hogy a ma 30 év körüliek matektudásának hiányosságai nem a matekórák csökkent számából származik, hanem abból vagy jobban mondva abból is, hogy a társadalomtudományos műveltség és ennek iskolai propagálása alacsony szintje miatt igen kevesen látták át a matematikai gondolkodás becsületes hozadékát?

Magyartanároktól számonkérni a Wittgenstein-táblázatot, meg a Scheffer-funktort? Azt hiszem, inkább Kelet-Európa történetét. A többit kérje a középiskolai logikatanár – ha még lesz ilyen öt év múlva.”

A filozófia világnapja

november 21, 2010

senki se gondolná, de november harmadik csütörtökére esik. Az UNESCO 2002 óta szervezi meg a filozófia napját, 2005 óta pedig a filozófia világnapjaként került bejegyzésre ez az időpont.

Nemcsak az UNESCO székházában találkozhatunk e rendezvénnyel, hanem szerte a világban különféle eseményeket szerveznek ezen a napon (lásd a világzenei betétet). Az idén, az UNESCO által meghirdetett Rapprochement of cultures évének jegyében, a filozófiai rendezvények is a kulturális sokféleség kérdését járták körül. Egy intézmény falain belül szervezett filozófia kérdéses, hogy mennyiben ad alkalmat a filozófiai aktus megnyilvánulásának. Ez talán kiderül a beszámoló végére, viszont a filozófia intézményes rangjának a kérdésével kapcsolatosan máris jelezném a következőket. A francia tanügyminiszter, Luc Chattel, bejelentette, hogy határozott szándéka kiterjeszteni a jövő évtől a filozófia oktatását a líceum végzős osztályáról mind a négy évfolyamra. Ez a filozófia oktatásának mindenképpen jó, viszont, ahogyan a sajtó visszhang mutatja, a diákok vegyes érzelmekkel fogadják egy újabb tantárgy megjelenését, a szakszervezet pedig nem érti, hogy a csökkenő oktatási idő mellet, hogyan lehet bevezetni egy újabb tantárgyat. A miniszter kijelentésének a gyakorlati megvalósítását tehát homály fedi, de mindenképpen tanulságos lesz erre figyelni. Egy másik érdekes kezdeményezés: elkészíteni a tanulók filozófia és filozofálni tanulásának egy általános programtervét. Arról van szó, hogy első osztálytól tizenkettedik osztályig létrehoznak egy progresszív filozófia tananyagot, amely a kisebb korosztálynál a gyerekfilozófiát fogja jelenteni. A filozófia oktatásának a kérdése nem új az UNESCO napirendjén, 1953-ban jelentek meg az első erre vonatkozó publikációk. Viszont 2005 óta egy általános stratégiát dolgoztak ki, amelynek az eredményeként megjelenik A filozófia, a szabadság iskolája című kötet. (Hasznos lett volna ezt a dokumentumot figyelembe venni a tanügyi törvény vitája során). Ennek a stratégiának a következő lépése a filozófiának az iskolai oktatást végigkövető curriculumának a felvetése lesz, amelyet ha elfogad a februári közgyűlés, akkor az UNESCO ajánlásként fogja a tagországok elé terjeszteni. Érdemes lesz tehát erre is figyelni. (Románia 1956. július 26. óta tagja e filozófia iránti érdeklődésben egyre inkább jeleskedő intézménynek.)

November 18-án az UNESCO elnök asszonya, Irina Bokova, és a tanügyminiszter megnyitó beszéde után, egy tucatnyi kollokvium és kerekasztal-beszélgetés vette kezdetét. A filozófiai jellegű beszélgetéseken kívül egy fotó kiállítás is volt a helyszínen, és díjazták a líceumi tanulóknak meghirdetett verseny nyertesét (erre minden évben sor kerül, a 2010-2011-re szóló felhívás itt olvasható). A nap egy nemzetközi fórummal végződött Philosophy, Cultural Diversity and the Rapprochement of Cultures címmel, amely megtekinthető a filozófia világnapjának honlapján. E beszélgetést az ENSZ főtitkárának, Ban Ki-Moonnak, az üdvözlete előzte meg, majd Irina Bokova megnyitó beszéde következett. Bokova elnök asszony a XXI. század új humanizmusának szükségessége mellet érvelt, megemlítette, hogy a filozófusok gyarapíthatnák az oly gazdag háború elméletet a béke művészetének az elméletével, amely a párbeszédre kellene épüljön. Ez a felvetés a meghívottak beszélgetésében néha felvillant, számomra csak az nem volt világos, hogy milyen humánumnak az izmusát szeretné az UNESCO. A beszélgetés a betartott időkeretek mellett dinamikus volt, a fogalmak meghatározása és a saját álláspontok megvilágítása jelentette az alapszabályt. A résztvevők inkább filozófia iránt érdeklődők voltak, semmint szakavatott filozófusok. A beszélgetés a fórum címében megadott fogalmakat járta körül. Egy rövid bemelegítő kör után egy-egy állásfoglalást a publikum tapsa követett. E megjegyzések elég erős politikai vagy gazdasági rendszerkritikák voltak, amelyek a neoliberalizmust vették górcső alá. A globalizáció hasznos vagy haszontalan mivoltának a kérdését sikerült árnyalni, a résztvevők azonban elfogadhatatlannak tartották, hogy miközben a tőke szabadon áramolhat, a személyek szabad utazása erős szabályozásnak legyen alávetve. A beszélgetés azzal kezdődött, hogy kinek mit jelent a filozófia és azzal végződött, hogy kinek milyen gondolat számít alapvetőnek az életében. A filozófia napja Miguel Angel Estrella és a Cuarteto Dos Mondos koncertjével ért véget, amely a klasszikus zene és a népzene érintkezési vonalaiból szólaltatott meg néhány művet.

A filozófia világnapját megelőzve és vele párhuzamosan zajlott a Philolab egyesület által szervezett Nouvelles Pratiques Philosophiques – Et si l’on philosophait autrement? rendezvény. A X. alkalommal megrendezett találkozó a filozófia gyakorlatának elemzését tűzi ki célul. Ez a gyakorlat eddig hat csoport munkáját jelentette. Az első három tárgyilag nagyon közel áll egymáshoz, a gyerekfilozófia és a filozófia oktatását véve célba. A philoenfants a gyerekfilozófia népszerűsítésére, a philocursus a tananyagok kialakítására, a philoformation pedig az oktatók képzésére törekszik. Gyerekfilozófia műhely közel 200 iskolában zajlik Franciaországban, amelyet a tanárok és a gyerekek önkéntesen vállalnak. A philocité a filozófiának az iskolán kívüli formáit jelenti (pl. filozófiai kávéház, népi egyetem, színház, stb.). A philotravail a filozófiának a munkával kapcsolatos kérdései mellett azt az irányultságot követ figyelemmel, miszerint az üzleti szférában, – nyomokban ugyan, de – megjelenik az igény a filozófiai képzettségű emberek alkalmazására, illetve a filozófiai képzésre. A philosoin a lélekgondozásnak a filozófiai formáival foglalkozik. A mostani találkozón hívtak életre egy hetedik csoportot, a philoincersiont, ahol az iskolában marginalizált, illetve a társadalom szélére sodródott emberekre figyelnek. November 17-én került a moziba a Ce n’est qu’un début című film, amely két éven keresztül követi nyomon egy gyerekfilozófiai műhely foglalkozásait. A gyerekfilozófia kérdése a széles nyilvánosság elé került, és így a politikum is rá van kényszerítve arra, hogy állást foglaljon. (Amint a tanügyminiszter bejelentéséből kitűnik, állást is foglal.)

A Philosophie de l’enseignement – Enseignement de la philosophie. De la transmission des savoirs à la formation des compétences (Az oktatás filozófiája – A filozófia oktatása. A tudás átadástól a kompetenciák képzéséig) című kollokviumra november 19-én került sor, szintén a Philolab főszervezésében. Az előadások három vonalon mozogtak. Az első egy radikális kételkedés a kompetencia fogalmával szemben (ezzel az oktatáspolitikával nem a gyerek kerül a középpontba, hanem a gazdaság, annak is a neoliberális fajtája). A következő a kompetencia fogalmának egy filozófia-elméleti megalapozását és kritikáját kívánta nyújtani. Végül a konkrét tapasztalatból kiindulva, didaktikai és metodológiai jellegű fejtegetések is voltak, amelyek nemcsak a tanulók, hanem a tanárok kompetenciáit elemezték. Ezeknek a következtetései nem is estek annyira távol a hivatalos direktíváktól. A hangsúlynak a filozofálás és nem a filozófia oktatására kell esnie, időnként érdemes a tananyag rovására, a képességek elmélyítését elősegíteni. Franciaországban – csakúgy, mint nálunk – a szövegelemzés és a disszertáció írásának a megtanítása az alapvető (ezt kérik számon az érettségi vizsgán), és így háttérbe szorul a párbeszéd, az esszé, az értekezés műfaja. A filozófia didaktikájával foglalkozó írások bő választékát találhatjuk a Diotime folyóiratban.

A beszélgetések, kollokviumok sokasága és az UNESCO székhelyének zegzugos folyosói, mindent lehetővé tettek, hogy a lelkes filozófia-barátok eltévedhessenek, – gyakran el is tévedtek. Régi szabály, miszerint mennyiség és minőség nincs egyenes arányban, illetve fölöttébb kreatív ötletek nem szoktak ilyen rendezvényeken születni. És ez most is igazolódott. Viszont a filozófia intézményes mivoltának egy fontos megnyilvánulását követhettük, ami a filozófia társadalmi értékelésének szempontjából nem elhanyagolható. Azt hiszem, hogy az olyan jellegű kijelentések mellé, mint pl. ezt már a preszókratikusok is megmondták, jól jönnek, bizonyos beszédhelyzetekben, az olyan jellegű kijelentések, mint pl. az UNESCO a 171 EX/12/2005 közleményében világos kifejezését adja annak, hogy …

PS. Igencsak súlyos igazságtalanságot követnék el, ha nem említeném meg a nov. 17-én este, az UPEC-IUFM de Créteil támogatásával szervezett büfét, amely egyszerűen ízletes volt.

Fogalom, kép és hang

november 15, 2010

[ Itt a nagy lehetőség, hogy belehallgassunk a Fogalom és kép című – legalábbis időben vándorló – vándorkonferencia második stációjának hanganyagába, melyeket a korareggeli kezdéstől plenárisokon és szekciókon át kitartó munkával rögzített, vágott és töltött fel egyik kiváló munkatársunk a filozófia egy másik barátjának celluloidmentes diktafonjával.

Köszönet, sőt hálás köszönet érte

Sajnos a technika köznapi sátánfattya beleszólt abba, hogy minden előadót hiánytalanul rögzíthessünk. Reméljük ezt még alkalmunk lesz levezekelni.- a szerk.]



Cinecittà BBTE (padfirka)

november 9, 2010

[A kettővel ezelőtt poszthoz és Schwendtner Tibor előadásához is kapcsolódik egy 2008-as videóanyag. Az éves filozófus napon kaptak minket lencsevégre az akkor szintén vendég Schwendtner Tiborral. Fiatalabbak voltunk. Jó hogy látjuk.

Egyébként ez is diákmunka, padfirka. a szerk.]

Kunyhó, setét erdőben tisztás, pásztor sehol I.

november 5, 2010

Freiburgtól nem messze, az ezredik tengerszint fölötti métert meghaladva található egy kis település, amely az odalátogatókat inkább sípályáival, semmint kunyhóival csalogatja. Pedig számunkra az egyik ottani kalyiba különösen nagy jelentőségre tett szert az elmúlt évszázadban, és csak közvetve azért, mert Jean Beaufret oda vitte kirándulni diákjait.

A középkori alapítású településnek még a neve is a halált juttatja eszünkbe, másokat verselésre ihletett, a csillag alakú, kopjafára emlékeztető faragott kút és a hegyi források által táplált láp költői ábrázolására.

Néha előfordul, hogy egy-egy filozófuspalánta nekikeseredik annak az itt húzódó erdei útnak, ami lényegében Umweg, s közben igyekszik nem megriadni az utat szegélyező sötét bozót vélt vadjaitól. A tisztás elmarad, a lépések egyre szaporábbak, mint a szívdobogás. Hol van az a titokzatos kunyhó, amely erdőlakók mindennapjainak illatát őrzi, és amelyben valaki olyat csinált, amit még soha senki itt a hegyen és talán ott lent sem: preszókratikusokat olvasott? A takaros és kizárólag gyaloglásra készített földút bekanyarodik az erdőbe, szanaszét a fenyők tövében hirtelen megsokasodnak őszi csupaszságukban az áfonyacserjék. Minden az otthonira emlékeztet, de a tisztás, amely a hátad mögötti fák közé rejtőzik s majd valahol megint eléd tárul, valahogy egészen más.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Az Umweg – ébredezik a zarándok gondolata – szezonális útvonal lehet, hiszen télen a sípályát keresztező szakasza, ahol most járunk, hónapokra eltűnik a hótakaró alatt. A némethoni mester „kalyibája” ezért a legbiztonságosabban az enyhébb évszakokban figyelhető meg tisztes távolból – leginkább távcső segítségével. Különös, hogy a kunyhó, amit keresve sem találni, elsőként nem a szemlélődő-megfigyelő számára adja magát, hanem egy vicces noézisben bukkan föl: a szemközti domboldalon egy út menti tábla (a kunyhó igazolványképével) hívja fel a már-már reményvesztett zarándok figyelmét, hogy ott van a Hütte, ni! S valóban, a síelők tekintete aligha akad meg a völgy túloldalán hóba burkolózott házacskán, melynek fűzöldre festett zsalugáterei tanyasi kis butikot idéznek. Utunk feladata tehát a tél előtti vagy utáni látvány biztosítása, hiszen ilyenkor a kunyhó szó szerint uralja Todtnauberg völgyét.

Van azonban egy másik feladata is. Az Umweg az egyenes út ellentéte, aki rajta halad, rossz nyomon jár, és sosem ér célba. Az Umweg nyílt küldetése az, hogy Unweg legyen. A mesternek dedikált Umweg Unweg, mert nem vezet el a kunyhójához! Ezek után mit tehet a filozófuspalánta, akinek legfőbb vágya, hogy közelről is lássa a házacskát és igyon annak a kútnak a vizéből, amit vendégként Paul Celan, Werner Heisenberg és sokan mások is megízleltek (a helyszíni fotózásról nem beszélve)? Ha jó tanítvány, tudja, hogy ebben az esetben a Holzweg a megoldás („Favágók és erdőkerülők ismerik ezeket az utakat.”). Ahol a körbejáró megfontolást lehetővé tevő Umweg van, ott Holzwegének is kell lennie. Azt követően, hogy a hegy ezüstkészlete apadni kezdett, az emberek az erdő faállományából próbáltak megélni. Ennek köszönhetően lehet ma síelni Todtnaubergben, és így alakultak ki azok a rejtekutak is, „amelyek a járatlanba hirtelen beleveszve megszűnnek”.

(Vigyázat! Mint utóbb, a hegytetőről lefelé vezető egyik Holzwegen kiderült, a kunyhó nem múzeum, hanem a Heidegger-család nagyon privát és használatban levő tulajdona. Ezért nem látogatható.)

Schwendtner Tibor (Miskolci TE): Nietzsche genealógiája – fenomenológiai szemmel (Padfirka)

november 5, 2010

Fehér M. István „értékek akadémiájás” vendégelőadásával egy napon, vagyis október 26-án került sor a doktori opponensi minőségében Kolozsvárra érkező Schwendtner Tibor előadására. Igazából mindez egyfajta „follow-up” volt. Az aktuális előadás „első részére” egy évvel korábban került sor, ugyancsak Kolozsváron és ugyancsak Nietzschéről.

Az előadásnak közvetlen hangulatot a diákok adták, akik ezúttal látható számbeli fölényben voltak az oktatókhoz képest. Nietzsche tehát ma is népszerű gondolkodó, ezt különben nem bölcsész ismerősei körében is tapasztalhatja az ember. (Még szokás kocsmában Nietzschéről vitatkozni, 🙂

Elsőként a cím „fenomenológiai szemmel” részét indokolta az előadó. Foucault ismert értelmezése ellenében azt hangsúlyozta, hogy valódi történetet, átfogó konceptust is ki lehet olvasni Nietzschéből, nem csak a történelem széttöredezettségének ötletét – hiszen Nietzsche „a moralitás valóságos történetéről” valamint „a megismerés alapakaratáról” is beszél. Husserl kései, transzcendentális történetre vonatkozó elképzelése egy ezt igazoló hiteles fenomenológiai nézőpontot alkothat.

A két gondolkodó alapvetően széttartó álláspotjairól nevezetes. Husserl nem tette soha magáévá – finoman szólva – a pszichologizáló érvelésmódot. Módszertanilag küzdött ellene. Viszont, tette hozzá Schwendtner Tibor, Nietzsche éppen ezt emeli módszertani mozzanattá. A pszichologizálás pedig írásmódjának hozadéka. Nietzsche ezentúl a célszerűséget utasítja el, amit meg Husserl képvisel erősen.

Lássuk a közös vonásokat: az Übermensch megjelenik az első fenomenológiai szempontból (legalábbis a fenomenológiai mozgalom szempontjából) igazán jelentős husserli könyvben, a Logikai vizsgálódásokban. Kései munkáiban pedig meglepő módon már az akaratról és az ösztönökről is beszél, transzcendentális kontextusban persze.

Ami legfontosabb pedig, hogy történeti pozíciót vonnak be mindketten – ez jellemző a Husserl Krízisére (teljes nevén Az európai tudományok válságára). Itt jelenik meg a már említett transzcendentális „történet” vagy „történelem” fogalma: léteznek olyan egyedi események, amelyek értelmüket, tartalmukat tekintve kiterjeszthetőek a hasonló eseményekre. A fenomenológia maga, amit Husserl a filozófián túllépve, programatikusan egyetemes alappá akar alakítani, pedig egy újfajta történelem lehetőségét, egy új történelemszemlélet kezdetét tudná nyújtani.

Most pedig lássuk a cím első részét – Nietzsche Adalékok a morál genealógiájához című könyvét. Nietzsche történelmi hivatkozásai javarészt metaforikusak ugyan (a harcos vagy az aszketikus pap alakja), de korban (Róma, középkor) is elhelyezhetők. Ez pedig így elsősorban szubjektivitás-történet. A lelkiismeretről ezen a módszertani alapon mondhatja el, hogy kondicionált, befolyásolt állapot. Az ezzel szembenő szuverenitás-koncepció, a változás lehetőségének eszméje pedig hasonlít ahhoz, amit Husserl mondott később a transzcendentális történetről, mint a történeti lehetőségek történetéről. A büntetés vagy a félelem tud csak visszavenni eredendő ösztöneinkből,  tudja csak visszafogni azokat.  Teljesértékűségünket ez nyirbálja meg; aszketikusokká, önmegtagadókká tesz minket.

De ez a szabadság alapja is, mert a cél „kitenyészteni egy állatot, amelynek szabad ígéretet tennie” írja Nietzsche. Azaz: felelősségvállalás nélkül nincs szabadság.

Egy egyedi történet és ennek ismétlődése: ennek szerepét, érvényét vizsgálja Nietzsche a morál eredetével, Husserl pedig a tudományok eredetével, helyzetével kapcsolatban. Mindkettőjük válsághelyzetet állapít meg. Egyikőjük a hatalom akarását, másikuk pedig a transzcendentális szubjektivitás fejlődési ívét jelölik meg hosszú távú célokként az emberiség történetében.

A kérdés már csak az, hogy ez a „példaértékű történet” és a szuverenitás összeférhetőek-e? Válaszul azt hallhattuk, hogy ami általánosítható, az csak a történet szükségessége, hogy annak mi a tartalma, kihatása az életére, azt maga dönti, alakítja. A személyes etikai választás kérdése tehát Nietzschének és Husserlnek egyaránt szívügye.

Diákjaink jelentik II: Nyelv, közösség, nyelvi közösség. Az Igazság és módszer ötven éve…

november 4, 2010

…című előadását Dr. Fehér M. István egy hete azzal a bejelentéssel nyitotta, hogy lámpalázas. Máskor nem tapasztalt ilyet, sem Pesten, sem Münchenben, sem Freiburgban, pedig népes közönségei voltak… kis hallgatói közösségünk előtt mégis rátör a „kolozsvári lámpaláz”.

Vaskos jegyzeteit félretette, mert fontosabbnak tartva az élőszót, a beszélgetős, vagy olyan jellegű előadást. Jelezte, hogy emiatt talán el fog térni az előadás lejegyzett és bejelentett szerkezetétől. Elsőként Gadamer ötven éve megjelent főművének recepciójáról beszélt, megemlítve a német, francia, amerikai, majd a ’70-es évektől kezdődően egyszerűen csak „univerzális” népszerűségének vonatkozásait. Kiderült, hogy e népszerűség titka egyrészt az Igazság és Módszert ért támadásokban keresendő, másrészt Gadamer nyilvánosság előtti szereplésében, vagyis a filozófus személyiségében. Ezt követően rátért a mű címének variációira, mint „Egy hermeneutikai filozófia vázlata” (ami megmaradt alcímnek), „Megértés és Történés”, végül „Igazság és Módszer”. Figyelmeztetett arra, hogy az utóbbi két címben mennyire eltérő összefüggésben jelentkezik az „és” kötőszó…

Ekkor – tekintettel arra, hogy a közönség soraiban nem csak filozófusok ültek – feltette a „Mi a hermeneutika?” bevezető kérdést. Közvetlenül utána leszögezte, hogy nem szereti ezt a kérdést, mert eleve „antihermeneutikus”, különben is „végső soron a filozófia valami olyan, amit vagy szeretünk, vagy nem-szeretünk”. Felvázolta a hermeneutika történetét, de figyelmeztetett, hogy valójában ez a történet huszadik századi. Majd rátért a „megértés és értelmezés” problémájára. Egy heideggeri háttér elé festett képpel körvonalazta, hogy a hermeneutika nem más, mint „önmegértés”.

Előadásának következő része a címben is feltüntetett nyelvről, közösségről, és nyelvi közösségről szólt. Gadamernek a nyelvről szóló értelmezését még el lehetett határolni a közösséggel foglalkozó fejtegetésektől, de a többször megígért „slusszpoén”, vagyis a nyelvi közösség kifejtése már eleve beleolvadt az előbbi két témába. Továbbá a „slusszpoén” több alkalommal való hangoztatása miatt sem volt szükség egyértelmű konklúzió kimondására…

Az előadás szabad stílusa, közvetlensége, megszólító jellege, beszélgetés-szerűsége furcsa módon csak fokozódott a precíz filológiai megjegyzésekkel, a jelenségeket éles szemmel elemző attitűddel. Nagyon szépen kidomborodott a gadameri életmű mögött nagyban ott rejtőző Heidegger alakja is. A légkör fokozatosan lett várakozással teljes.

… kezdődhetett volna a kérdezés-hozzászólás-beszélgetés része az előadásnak! Ellenben egy kérdés feltevése és megválaszolása után a házigazda – az Értékek Akadémiája előadássorozata nevében – szépen megköszönte az előadást és jelezte, hogy „legközelebb is szívesen látjuk vendégül Dr. Fehér M. Istvánt, az ELTE Filozófiai Intézetének egyetemi tanárát, az MTA rendes tagját”.

[szerkesztői megjegyzésként még tegyük hozzá: Berlinben hamarosan debütál az 50 éves évfordulós nagykonferencia.  Itt informálódni is lehet. A repjegyfoglalás mégis elég rizikós már…]

Diákjaink jelentik: Fogalom és kép. Újratöltve

november 3, 2010

Immár 13 napja volt a Fogalom és kép II. konferencia
Újratöltve – értelemmel. Körülbelül így lehet röviden jellemezni idén az október 23-án Kolozsváron, a BBTE Filozófia tanszékén zajló eseményeket. A tavaly nagyjából hasonló idõpontban megrendezett konferencia elsõ része inkább a fogalom, az értelemképzõdés mikéntjére koncentrált, ennek tanulságait kötetbe gyûjtve már olvashatja is a közönség. Idén a felhívás elsõsorban a vizualitással, fenomenológiával foglalkozók számára szólt, és nemcsak – a képekben gondolkodókhoz, a képekkel bánókhoz egyaránt kívántak szólni a szervezõk. Ropolyi László (ELTE) és Egyed Péter (BBTE) plenáris elõadásai nyitották a napot. Ropolyi László a filozófia “nagy” problémáinak a szétfragmentálódására, a részprobléma kitüntetettségére hívta fel a figyelmet – szervezõdhet-e a kép mintájára a fogalmi háló? Egyed Péter pedig a filozófiai imagisztikáról, meghatározó filozófiai képekrõl beszélt, illetve ezeknek a “száraz” koncepciókkal való egyenjogúságáról, ez érvényes Empedoklésztõl Heideggerig.

Ezután kétfele sereglett a társaság. Az elsõ blokkban Garai Zsoltot (PTE), Mester Bélát (ELTE), Veress Károlyt (BBTE) és Tamás Dénest (Sapientia EMTE) hallgathatták a jelenlevõk. Itt az analitikus filozófia hûvös érvelésével, a kép transzparenciáját, jelölõjét firtató elemzésekkel találkozhattunk, de hermeneutikai szempontú képi létmód-analízissel – kép, mintakép, képmás gadameri hármasságára alapozva –  is ismerkedhettünk közelebbrõl, valamint egy valaha nemzetközi élvonalban publikáló, mára elfeledett magyar filozófusról hallhattunk.Ezzel párhuzamosan (idõileg, de nem értelmét tekintve) Lehmann Miklós (ELTE TOFK) Ludwig Wittgenstein kései fõmûve, valamint a filozófus fotóalbumának gondolati elrendezésérõl adott elõ – mielõtt meglepõdnénk, a családi hasonlóság, az életlenség, a felismerés, identitás fogalmáról volt szó.Gál László (BBTE) lánya, Gál Gabriella vizsgamunkája alapján egy épületterv keletkezésével, fázisaival kapcsolatban fejtegette a képek igazságértékét, illetve a képi következtetés fajtáit.Ungvári Zrínyi Imre (BBTE) a dokumentumfilm valósággal való kapcsolatáról beszélt, rövid áttekintéssel, részletekkel és a kortárs filozófiai munkákból kiindulva (’30-as évek).Egyik “képekkel bánó” résztvevõje volt a konferenciának Jánó Mihály mûvészettörténész. Elõadásában a székelyderzsi freskók kutatásából a képnek egészen mágikus funkcióit mutatta be.
Falatozás után egyesített szekcióba térhetett vissza a közönség, megnyugodván, hogy többet nem kell innen oda, onnan vissza osonnia. Elsõként Antik Sándor (PKE) diákjai munkájával, valamint az emlékezetes “Grega ül a fejemben” szemléltetõ magyarázattal primingolta a közönséget. Utóbbi, Gregus Zoltán (BBTE) elõadása nem volt zökkenõmentes, de az optikai problémákat (lencse visszahelyezése a keretbe) sikerült megoldani, és mindenki elmerülhetett a félelem és reszketés világában – ugyanis a még egészen friss ÁllatVanBent c. kötetrõl volt szó. Nem is annyira a szöveg írójáról, Krasznahorkai Lászlóról, mint társszerzõje, Max Neumann festményeirõl. Bálint Anna kurátor, mûvészettörténész elõadása volt az egyik leggazdagabb képi anyagokban – reneszánsz, kortárs anatómia, multimedialitás testkép és világkép irányvonalait követhettük kockáról kockára.Keszeg Anna (BBTE) a teljesség igényével tárta elénk a vizuális kommunikáció kutatási irányait, a literacy/mûveltség többféle formátumáról beszélt, a legizgalmasabb mégis az volt, ahogyan mindennek a taníthatósági értékérõl, pedagógiai tapasztalatairól beszélt.Kerekes Erzsébet (BBTE) pedig a heideggeri fogalomköröket, ezek kapcsolódásai pontjait – szemlélet-szerûségét mutatta be elõadásában, Lurcza Zsuzsanna (BBTE) tagolt, live elõadásmódjával tûnt ki – identitásunk történetszerûen, vagy szaggatottan szervezõdik-e inkább, kérdezte. Horváth Péter (BBTE) higgadtsága, módszeressége segített felfrissíteni Arisztotelész-tudásunkat, sõt, ki is kezdeni néhány megszokott filozófiatörténeti fordulatot – egyértelmû-e a fogalommeghatározása, vagy a sokféle közül melyik a legegyértelmûbb? A hallgató megfogadja magának, hogy újra leveszi a polcról a Lélekfilozófiai írásokat. Jakab András (BBTE) merleau-pontyánus módon körmondatokban, követhetõen, de velõsen fogalmazza meg alaptézisét, de kapcsolódik az elõtte egész nap szólókhoz is.
És ezzel vége a frontális beszédnek – jön a ráadás, kérdések – olykor banálisak (“A Hetedik jobban szól az identitásról”), máskor bátorítóak, vagy éppen elmarasztalóak (“A test nálad egy veder?”).Tanulni, tanulni, tanulni, húzza be nyakát, meg egy pohár bort a Böhm Károly teremben a hallgató/elbeszélõ. Vagy: ne csak nézz, láss is!

Majd újratölt.