Skip to content

Elkésett bevezető

január 28, 2011

[…az Utolsó kölni ellentét című bejegyzéshez  – a szerk. ]

Bevezetés a fenomenológiába

Jelentés egy egyetemi vitahelyzetről

A kelet-európai kultúra fáziskésésben van. Nemcsak azért, mert objektív és szubjektív okok miatt sok nyugati és máig hatásait éreztető reformról lekésett, hanem azért is, mert továbbra is kénytelen nyugati irányzatok recepciójából kiindulni ahhoz, hogy saját „világszemléletét” kifejthesse. Ez viszont – ellentétben a szellemként kísértő téveszmével – nem különösebben nagy, sőt orvosolhatatlan rákfenéje sokszor beszűkült világunknak. Amennyiben egyfajta minimális bizalommal viseltetünk azirányban, hogy az európai műveltségnek vannak bizonyos konstans elemei (és viseltessünk is), akkor gyorsan beláthatjuk, hogy a legjobb és leginspiratívabb kreativitásnak, az emberi szellem legértelmesebb megnyilatkozásainak mindig az volt a nyitja, hogy tudta mire és hogyan kell hivatkoznia ahhoz, hogy sem a relevanciája sem a szellemessége ne szenvedjen csorbát. És relevancián a lokális, sőt regionális helyzetre való találó reakciókat és az itt felmerült nehézségekre adandó ügyes, és ha kell ravasz válaszokat értem.

A művelt európai kultúra alapvetően recepciós kultúra volt, amely viszont tudta, hogy hogyan kell valamire hivatkoznia. Kétezer év szövegértése és szövegkommentárja nem volt és még manapság sincs hiába. Hiszen ez adta annak az alapját, hogy ne csak egyszerűen bátrak legyünk, hanem értelmesen és valamihez képest tudjunk – mondjuk ki ezt is – megfontoltan bátrak lenni, ha gondolatainkat szövegekbe, vagy legalábbis szövegszerűen működő gondolategységekbe foglaljuk. Aki – bárhonnan is jőve – ebbe a kultúrába tanulni érkezett, az azt is el akarta sajátítani, hogy hogyan tudjon értelmes keretek között rendezetten, szervezetten és összefüggően válaszolni. Tehát szövegben válaszolni. Érvelést és logikus gondolkodást tanulni azt jelentette, hogy ne csak elszigetelt gondolatok értelmes visszaadására legyünk képesek, hanem hogy ezt mintegy szövegbe foglalva tudjuk megtenni. Az érvelésnek és a rendezett gondolkodásnak úgy van értelme, hogy az saját rendezett egységében tudja, hogy milyen más rendezett egységekre kell és lehet válaszolnia. Szöveget szöveggel, szöveget szövegre. Nem új belátás ez, de a fáziskésés sokszor észrevétlenül is tévútra visz, vagy – sajnálatos módon – alapvető dolgokat feledtet el.

Aki tehát „értelmiségi dolgokat” receptál, szövegeket kommentál és fordít, nem csak hogy nem rossz ember, de még csak nem is rossz tudós, és még csak nem is rossz kutató. Sőt még annak is meg ellent kell mondani, aki azt gondolja, hogy nem eléggé szárnyaló és szellemes, kreatív, fantáziadús és önálló. A szövegszerű gondolkodás (és szövegekre válaszoló gondolkodás) ugyanis nem csak azért volt feltétlenül jól kitalálva, mert az emberi szétszórtságot kordában tartotta, hanem azért is, mert mindig emlékeztetett minket arra, hogy nem vagyunk egyedül. Váteszként lángolni senkinek sem éri meg, ha közben nem tudjuk kinek és miért gyújtunk tüzet, illetve elfeledjük, hogy mi az, ami adott volt adott ahhoz, hogy ezt a magunk tüzét meggyújthassuk. A szövegek voltak és valószínűleg maradnak is. Ezekre kell válaszolni, és ha még nincs meg a magunké, majd csak úgy teremtjük meg, ha hihetetlen precizitással tudjuk kiválasztani, hogy mire kell, mire érdemes és sokszor azt, hogy mire muszáj válaszolni. Aki keveset receptált, nem lesz képes sokáig talpon maradni és egy idő után halvány fogalma sem marad arról, hogy mire kell válaszolnia. Nem fogja tudni, kinek és miként mutasson utat.

A filozófiai gondolkodás pedig a leírt helyzet kulcsszereplője. Nemcsak szövegekkel foglalkozik, hanem azt is képes felmutatni, hogy milyenek ennek a kultúránkra jellemző folyamatnak az alapvető elvei, szabályai, módszerei, emberi tényezői, viselkedési normái és előremutató elvei. A filozófiát tanuló ezt is tanulja (mérhetetlen mennyiségű és nehézkessége dacára fontos szöveg mellett). Ugyanakkor azt is, hogy a szövegek artikulálását és a szövegekre válaszoló szövegek írását nem szabad elsietni. Sokféleképpen szabad alaposnak lenni, de sietni csak egyféleképpen nem szabad. Viszonyuljunk bár csak és kizárólag mások szövegeihez, vagy éppen csakis saját tapasztalataikhoz, óvatos szövegszerűségünkben mindig ki kell tartanunk.

Ennek igazi, autentikus példája az egyetemi formális szabályok által rögzített vitahelyzetekben generált szövegek előadása, írása és ütköztetése. Most egy ilyen példáról lesz szó. A helyzetet csupán az bonyolítja, hogy az itt ütköztetett szövegek maguk is az ilyesféle szituációról szólnak. Egy szöveg „recepciójáról” lesz tehát szó, amelyet magunk is csak visszaadni fogunk, elsősorban azért, mert nem szégyen, és mert másoktól tanulni semmit nem von le saját – lehet bár éppen csak kialakuló – értékeinkből.

A helyzet: Egy előadás és az utána lezajlott vita keretének és hangulatának visszaadásáról van szó, élménybeszámolóról, illetve az élmények kapcsán megfogalmazott hallgatói álláspontról. Tehát ez az írás egy több fontos részlettel tarkított konferencia-beszámolóként született egy nyugati vendégtanuló/-kutató élményei nyomán.

A megszólaló felek, a helyszín, az alkalom: Az angol nyelvű előadást a milánói San Raffaele egyetem perszonálfilozófiai katedrájának birtokosa, a tévés közértelmiségiként sem ritkán fellépő Roberta de Monticelli tartotta 2011. január 20-án a kölni állami egyetem (Universität zu Köln) új szárnyának földszinti 24-es aulájában. Signora de Monticelli, aki eredetileg analitikus nyelvfilozófiai doktorátust szerzett, perszonálfilozófiai érdeklődése kapcsán sodródott a fenomenológiai szerzők és mozgalom felé, illetve került a meglehetősen komoly analitikus filozófiai központként ismert Genfből a fenomenológiai súlypontjáról is híres milanói filozófiai katedrák egyikére. Az előadás évadzáró volt. Ez volt a Filozófiai Szeminárium, vagyis tulajdonképpen a kölni filozófia szak téli féléves nyilvános előadás- és diszkusszió-sorozatának (a „Filozófiai ellentétek“ eredeti címén a Philosophie-Kontrovers) végső állomása. A házirend szerint az előadóknak fő állításaik és ezek alátámasztásának előadása után számot is kell adniuk arról, hogy ezeket a téziseket a felkért opponens replikáival szemben is meg is tudnia védeni. Tehát a legjobb középkori, de mégsem elavult egyetemi hagyományokkal számoltak a rendezvény ötletgazdái és szervezői (főleg a középkori filozófiát kutató Thomas-Institut vezetője, az Kontrovers-estek mindenkori házigazdája, Andreas Speer). Az előadás kommentátoraként a responsio írója, Dieter Lohmar, a kölni Husserl-Archívum szakmai vezetője, az egyetem egyik rendkívüli professzora fungált. Végül pedig álljon itt az előadás címe: Phenomenology and the Culture of Suspicion – egy Paul Ricouer „gyanúhermeneutikás“ koncepciójára utaló fordulat, ugyanakkor nyilvánvaló közvetett allúzió a féléves előadás tematikájára, a „bizalom” (Vertrauen) filozófiai fogalmára.

A kérdéses előadás leírása: Az olasz vendégelőadó furcsa utat választott.

Egyrészt a fenomenológia által terjesztett normalitás és precizitásigény mellett kötelezte el magát és foglalt állást a világgal szembeni episztémikus bizalmatlanság (epistemic untrust) indokolatlan kiterjesztése ellen. A fenomenológia álláspontját úgy jellemezte, mint a „transzcendentális bizalomét”, vagyis egy olyan bizalom megnyilvánulásaként, amelynek minden esetben adottak a lehetőségfeltételei. A fenomenológiai, vagyis a mindennapi világ fenoménjeibe vetett bizalom lényege, hogy lehetőség szerint mindig adottnak kell lennie. Ez szavatolja egy normális életvitel kialakíthatóságát és megvalósíthatóságát.

Másrészt az előadó furcsamód nem foglalta koncepciójába a fenomenológiában megjelenő ismeret- és előítélet-kritikai vonulatot, illetve ezek szerepét. Erről pedig mindannyiszor kénytelen vagyunk számot adni, lévén ez a fenomenológia egy olyan tulajdonsága, amely, habár hihetetlenül lényeges, nagyon könnyen félre is értelmezhető és túlzott kriticizmusra csábít.

A filozófia mint szigorú tudomány. Mégis roppant találó volt az előadó klasszikus fenomenológiai szövegválasztása: Husserl 1911-es Filozófia mint szigorú tudomány című, a szakirodalomban első megjelenési helye (és az 1910-től 1933-ig létező folyóirat címe) szerint Logos-tanulmánynak nevezett szövege, amelyből három hosszabb passzust is idézett. A dolog érdekessége persze éppen az, hogy ezt a tényt – mármint hogy miből idéz – de Monticelli asszony soha nem közölte. A textust inkább csak mintegy jelentésesen a közönség elé helyezte és még csak nem is kommentálta. Talán emellett a látszólagos könnyelműség mellett szól, hogy valószínűleg sok helyen él még az a tévhit, hogy az fenomenológia őshazájában az átlag német filozófiafogyasztó számára egy ilyen híres szöveg fordulatainak az értelmiségiek általános műveltségéhez kellene tartozniuk. Ez a tévhit persze – mint a tévhitek általában – nem igazolt és így már a hallgatóság belátására volt bízva, hogy szóvá teszi-e, avagy mégsem. A hallgatóság pedig (jól kezelt kollektív belátóképessége okán) általában mérsékelt a külföldi vendéggel szemben.

De visszatérve az idézetek mégiscsak fennálló találóságához. A szigorú tudomány ugyanis furcsamódon nem egy exkluzív álláspontot jelent Husserl-számára, amely szemben áll az úgynevezett laza, vagy nem kellő módszertani alapossággal fellépő tudományok ellen. Ez ugyanis az a szöveg, amely nem csak felhívja a figyelmet arra, hogy a naturalizmus, a historizmus és ezáltal az úgynevezett világszemléleti (vagy világbölcseleti) filozófiák radikális formájukban szkepticizmushoz és az új tudományos belátások megszerzésének lehetetlenségéhez vezetnek. Hanem meg is magyarázza, hogy ezek a szemléletmódok miért veszélyesek: nem azért, mert ezek létjogosultsága csekély, vagy nem tartalmaznak olyan elemeket, amelyeket érdemes lenne komolyan venni, hanem azért mert az ismeret csak bizonyos formáit fogadják el érvényesnek, de azt mégis mindegyikre kiterjesztik. Az észlelés kísérleti vizsgálata (innen a kísérleti pszichológia támadott naturalizmusa) abban a problémában szenved, hogy egy alacsonyabb komplexitású megismerésfolyamat vizsgálatából levont következtetéseket strukturálisan érvényesnek tartja a bonyolultabbakra is (Vagyis Husserl kifejezésével: mesterségesen keveri össze egymással a tudat konstitúciós rétegeit). A világszemléleti filozófiák problémája sem az, hogy egy egyetemes, a világszemléletünket megvilágító tudomány eszméje ne lenne legitim, hanem az, hogy ez a legmagasabb komplexitású problémákat (történelmi folyamatok, csoportok, társadalmi rétegek, vagy éppen maguk az értelmiségiek habitusa, a személyiség) vetíti vissza az egyszerű észlelési és testi folyamatok, vagy a személy individuális döntéseinek vizsgálatára. Pszichológia és világszemléleti filozófiára ugyanúgy szükség van, de csak olyanra, amely tudja, hogy hol a helye és tisztában van azzal is, hogy hol húzódik az általa vizsgálandó problémák határa. Ha bizonyos problémák megoldásait átterjesztjük más típusú problémák megoldására, sok egyéb nehézségünk származhat: például gyorsan kideríthetjük, hogy egy bizonyos szempontból nem csak a saját vizsgálódási területükre, hanem minden más vizsgálódási területre is az automatikus gyanú árnyéka vetül. A pozitív építkezés terepét pedig nagyon gyorsan futóhomokká lehet változtatni azzal, hogy laza talajt képzelünk a terepet borító sűrű növényzet alá. Így áll a helyzet a pszichológiai naturalizmussal, a historista relativizmussal és a világszemléleti univerzalizmussal is. Mindegyik hasznos, ameddig tudjuk, meddig használható. Ha viszont túllépi hatáskörét, már nem lehet vele vitatkozni: mindig csak ugyanazt állítja, legyen bár szó bármi másról.

Ameddig viszont használható, sőt ameddig használni is kell, illendő is használni. A baj csak az eltúlzott igénybevételből származik. Gondoljunk csak bele, milyen lehet egy igazából soha meg nem honosodott történelemszemlélet és alaposság elítélése az esetlegesen fellépő, tisztán potenciális tévedések lehetősége alapján. Nos, ez pont ugyanolyan káros, mint az, amit Husserl a történelmi relativizmusban állandóan élő gyanúperről mond: hátsó szándékot sejteni és a mélyértelmű másságot félni, nem tudományos, hanem dilettáns magatartás. Azonban „ha a filozófia képes valamit objektív érvényességében cáfolni, akkor ott egyben az objektív megalapozás terepe is megnyílik” (Logos, 326). A babonákat és a tévedést keresni, azt akarni, hogy valamit végre leleplezzünk és leépíthessünk: ez az, ami sehova sem vezet. A „mélyértelmű” kritikai érzék nem kritikai érzék. Ezt kell tudnia a filozófusnak, amikor fenomenológia eszközökkel a magasabb rendű folyamatokat csak a maguk helyén, az alacsonyabb rendű folyamatok lehető legjobb megértése után rokonítja azokkal. Ezt kell tudnia a filozófusnak, hogy ne csak gyanúval, hanem relevánsan tudjon viseltetni a vizsgált problémákkal szemben.

A bevezetés a fenomenológiába. A kelet-európai kultúra fáziskésésére mutat az, hogy olyan címet használunk szövegközi utalásként, amelyet a fenomenológia irányzatának kialakulásakor már számtalanszor fel- és kihasználtak. Husserl 1911-ben (A fenomenológia mint szigorú tudomány) 1913-ban (Eszmék egy tiszta fenomenológiához), 1929-ben (Karteziánus meditációk, Formális és transzcendentális logika) és 1936-ban (Az európai tudományok válsága) is úgymond (sokszor címében is) bevezető szövegeket írt és adott ki. A bevezetés egyrészt didaktikai, másrészt programatikus előhangolást, fogalommagyarázatokkal könnyített gondolati előkészítést jelent. A bevezető szövegek tehát általában programatikusak: nem a szerző végső megoldását vagy akár ideiglenes megoldását prezentálja, hanem azt, hogy miből kiindulva milyen megoldásokra van esély és igény a szerző részéről. Husserl klasszikusan az a szerző, akinél a programatikus szövegek ismertebbek, mint a nem-programatikusak. Ennek egyrészt valós alapja, hogy ismeretségének tetőfokán, vagyis az 1920-as vagy ’30-as években főleg ilyen szövegeket publikált. Nem nehéz hát tőle amolyan programatikus szöveget idézni.

Programatikus szöveg vs. analitikus szövegek. Az analitikus szövegek persze jóval kevésbé olvasmányosak, de azt is figyelembe kell venni, hogy ha nem is a legérzékletesebb formában, de ezek a programatikus textusok mégis az apróbb elemzések tömkelegére épülnek. Tehát legalább annyira kell komolyan venni őket, mint amennyire a szerzőnek, ha nem is teljességre törekvő, de komoly szándékuk volt azokkal. Egy szerző komolyan vétele ugyanakkor saját magunk komolyan vétele. Hogyan tudnánk valami koherensen alkotni, ha másvalamit képtelenek vagyunk koherensen rekonstruálni. Mintha csak abból indulnánk ki, hogy valahol ott lapul a tévedés. Mintha ezt mi magunk ugyanúgy nem követhetnénk el. Talán épp azzal, hogy tévedést keresünk. Habár ez is meg-megtörténik, Husserl sem lehet csak azért kárhoztatni, hogy rengeteg fontos szövegét kiadatlanul hagyta. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy a gyanú lehet produktív is: lehet hogy mindezt sokszor érzékletesebben, könnyedebben el tudta mondani máshol is, olyan helyeken, amelyek kevésbé ismeretek. Forduljunk azokhoz, megértő szándékkal. Ez a gyanú tehát lehet produktív: mert kutatásra és nem leleplezésre csábít.

Ezt a leckét sokat jól ismerték vagy jól megértették már Husserl kortársai közül is. Wilhelm Dilthey, aki a Logos-cikk olvastakor (fél évvel hirtelen halála előtt) abban személyes támadást sejtett, gyorsan írt is Husserlnek. Két postafordultával viszont már ezt írta vissza, hogy örvend, hogy a konstruktív (mesterséges), a hátunk mögött egy más világ lehetőségét minduntalan felvető metafizikák ellen együtt vehetik fel a harcot. Egyéb kifogásait viszont mindaddig fenntartja, amíg nem olvasott többet a még nem publikált szövegeiből. Egészséges gyanú volt ez, a maga pozitív megértő szándékával.

Az előadásban felvetettek problémája még egyszer. A világ bizalmat érdemel, de ugyanakkor némi bizalmatlanságot is. Az előbbi gondolatot első felét hangsúlyozza deMonticelli és az általa nagyon jól „eltalált” Filozófia mint szigorú tudomány című írás is. A második felét azonban nem igazán. Talán van ennek egy furcsamód szövegszerű oka is. Már Husserl is megmondta, hogy a fenomenológia egy fontos eleméről, vagyis a fenomenológia úgynevezett reduktív eljárásairól, a fenomenológiai redukció formáiról (vagyis a gyanú bizonyos pontokon való indokoltságáról) és értelméről nem ejtett szót 1911-ben a Logos hasábjain. Meg is írta amerikai tanítványának, Marvin Farbernek: „A Logos-cikket viszont csak óvatosan forgassa, mert abban a fenomenológiai redukcióról nem esett szó”. Ezért és éppen ezért kell azt óvatosan forgatni: hogy a világba vetett bizalom mellett a bizalmatlanság egy reális és indokolt fokáig is elérkezzünk. És ezzel már kapcsolódok is az itt közölt kommentár mondanivalójához.

Az idézett szöveg „öröme”. Az elhangzott egyetemi vitából is kiderült, hogy a bármilyen vizsgálati anyaggal találkozunk, a vele való foglalkozás pozitív szándékot feltételez. A kritikai érzék megléte és produktív használata nem abban a gyanúban fejeződik ki a legjobban, amit az olvasott és tárgyalt szövegekkel szemben támasztanak. A gyanú tehát sohasem azzal szemben él, amit éppen látunk, hanem azzal szemben, hogy teljesen megértettünk-e mident az elhangzottakból. Ez nem azt jelenti, hogy: minden tekintetben megtanulunk vele szemben elfogadónak és megengedőnek lenni. Hanem azt, hogy megpróbálunk magunkkal szemben szigorúnak lenni: azt kell ilyenkor megértenünk, hogy hogyan juthattunk ebbe a helyzetben illetve a vizsgált probléma hogyan vált éppen ezzé a problémává. A túlzás, vagyis a probléma és megoldásának sarkítása úgy kerülhető el a legbiztosabban, ha kerüljük azt az alapállást, amely a vizsgált anyag leépítésére és háta mögött meghúzódó rejtett állítások kifejtésére majd leleplezésére irányul. Aki eleve hiányt keres, biztos meg fogja találni, aki pedig pontos fogalmakat keres, lehet, hogy nem mindig találja meg azokat. A husserli fenomenológia alapvetően nem a hiány premisszájából indul ki, ne induljunk ki mi sem e filozófia feltételezett hiányosságaiból. De érvényes ez bármely más filozófiatörténeti vagy szisztematikus anyagra, társadalmi összefüggésre, mindennapi tapasztalatra.

(Zuh D., Köln)

Reklámok
No comments yet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: